Nagyon fáj

József Attila versei

"A költő az adott világ varázsainak mérnöke", s ha sokszor még darabosan, nyersen "csörömpöl" is szava, a belső harmónia tiszta rendjét építi önmagában. Igy látja s így tételezi a költő hivatását új könyvének egyik hitvallás-szerű versében József Attila. Az indulat sötét áradását partok közé terelni, a túl heves szavakat, rakoncátlan ötleteket leigázni és egy magasabb Rend részeivé tenni: a költészet örökérvényű "klasszikus" elve. Szertelen, gazdag és kalandos fejlődésének sok kitérője után József Attila is elérkezett ennek az igazságnak felismeréséhez.

S ez a felismerés számára nemcsak esztetikai elv, hanem világnézet, egyetemes érvényű hitvallás.

"... Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után
így lettünk mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.
- - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - -
- megvilágosul gyönyörű
képességünk a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent..."

"Gyönyörű képességünkről", "a rendről" beszél. S egy olyan költői pályának fordulóján, mely érdekes túlzásaival, rakoncátlan, gyerekes merészségeivel, bolond ötletekkel és ragyogó véletlenekkel sokszor zavarta meg saját belső rendjét.

Tisztátalan, kiegyensúlyozatlan lélek sokfelé kapkodó, önmagát kereső zavarossága hullámzott benne. De már legelső, gyerekkori versein is érezni lehetett valami mély költőiség bizonytalan, belső próbálkosását. Először parnasszista keretbe igyekezett beleszorítani a paraszt-zsáner vérbő, nyers világát.


Aztán a népdal friss, zamatos szépségeit próbálgatta. A forma bűvölete ejtette rabul, megmámorosodott a ritmus sokféle hullámjátékától. Egyszerre írt tömör pompájú alkaiosi verset és üdén egyszerű népdalt. Túlmerész ritmusképletekre fogta a dalolást, fölényesen, sokszor gőgös pongyolasággal és a huncut zökkentéseket szinte perverzül hajszolva verselt. Az erős effektusok izgalmát kereste.

Sokszor a primitív varázslók dobmuzsikájához hasonlóan kattogtak versei. A váratlan zenéjű szavakat, a meghökkentő fordulatokat szerette. Elragadta valami barokk formadüh: ropogó ritmusjátékaiban az üres, öncélú formaképzés öntudatát vesztett fortyogó türelmetlensége tobzódott. ("Regős ének", "Medvetánc" stb). Darabos, töredezett, értelmileg egybe nem dolgozott részletek törmelék halmazává lett egy-egy verse, melyet csak a ritmus zenei kábulata tartott össze valahogy.

Pár verse puszta értelem-nélküli kattogás, mint a gyerekek kiszámoló-rigmusai, vagy az abrakadabrás varázsmondókák. Apró, érdekes képek mozaikjává estek szét versei. A részletek gazdagsága elsodorta az egészet. Az elemek összeillesztéséhez hiányzott belőle az arányérzék. Gazdag, invenciózus képfantáziája egy gyerekesen káprázatos, csillogó törmelék-világot hozott létre.

Zagyva színfoltokká széthullt, szervetlen látomásokat rögzített le, miknek meglepő összevisszaságában van néha valami kisérteties, boszorkányos sejtelem is. A "Medáliák" sorozatának apró, ropogós szamárságai jelzik a mélypontot ebben az irányban. Megpróbált verseket írni úgy is, hogy szavait, egy akkor divatos elmélet szerint, fölszabadította a "hétköznapi, gyakorlati értelem bilincseiből". Értelmen kívüli kapcsolatok váratlan szépségeiben bízott, az ú. n. Ťúj valóságotť kereste, azt, amit a Ťművészet teremtť és nem "az élettől vesz kölcsön".

Lelkesen elmerült a kor minden hóbortjában, kapható volt minden elméleti kalandra. Megpróbálta magáévá tenni a szürrealisták elméletét is, s írt néhány verset, melynek sejtelmes értelmetlenségében kétségtelenül van valami költői báj. Úgy dolgozott, mint egy zseniális, kapkodó kölyök. Megrészegedett a saját bakugrásaitól. Aztán az irónia mentőkötelén igyekezett visszajutni az értelem elhagyott partjaira.

Kalandos, zavaros utakat járt be. Pedig az összefoglalás megnyugtató, összezengő kiegyenlítésére kezdettől fogva belső kényszer ösztönözte. Azok a versei sikerültek legjobban, melyekben a valóság tömör egyszerűségét igyekezett visszaadni. Ilyenek zsánerképei, sötétben ülő, hallgatag parasztokról s ilyenek szerencsésen zárt tájleírásai is. A gondolatritmus párhuzamos szerkezetének ősien egyszerű monumentálitásával is az egészet igyekezett összeállóvá tenni.

A rakoncátlan képfantáziáját sikerült koncentrálnia, gyönyörű egész darabokat alkotott. (Pl. a "Fák" c. verse.) Megindul a képek hullámzása, szinte patakzanak, de szépen egymás mellé sorakoznak, félig öntudatos összetartozással is. A "Fiatal asszonyok éneke" kerek, üde, modern theokritosi parasztidill.

Újabb verseit valami nagy kiábrándultság, szomorú lemondás kapcsolja egybe tartalmilag. Már a "Medvetánc" kötet végére tett, 1933-34-ből való darabok is ide tartoznak.

"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén. - - -"

Kiábrándult sok mindenből. Többek közt a fiatalos szertelenségek önmagukért való érdekességéből is. Szürkébb, egyszerűbb lett a világa és igazabb. "Légy fegyelmezett!" mondja maga elé. "A valóság nehéz nyomait követve" leng már a lelke, "alacsonyan" s "az öntudat kopár öröméről" beszél. "Szoktatom szívem a csendhez" mondja, "nem oly nehéz".

A túl heves, huncutkodó szavak és képek helyett most már elég pár tömör szó. Régi tarkabarkaságán, burjánzó, szertelen képalkotó indulatán erőt vett. A grimasz riasztó röhögései helyett a szelid beszéd férfias tartózkodásának ideje jött el. Kevesebb jókedv bohóckodik, táncol verseiben, de az igazságot kimondani akkor is öröm, ha nagyon fáj.

József Attila számára mindig erkölcsi feladatot is jelentett költőnek lenni. Ezért fordult a proletáriátus felé is. Most régi "proletár-verseinek" szakszervezeti szólamokat szajkózó gyarló ürességét is sikerül nemes élményanyaggal megtöltenie.

"Oh emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni ujra érted,

te kétmilliárd párosult magány."

Az eredendő bűn gigászi mitológiájából szeretné felébreszteni az emberiséget és önmagát is. A szenvedők pártjára állt és egy konok, lázadó gyerek dacosságával száll szembe az Istennel.

"Kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben."

Tulajdonképen csak most fordult igazán önmaga felé ez a költő. Mintha csak most fedezte volna fel a lelket.

"Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.
és hallgatom a híreket,
miket mélyemből énszavam hoz."

Rendszerint egy gyöngéden tömör tájképi háttér keretébe foglalja kontemplatív, szelíd vitáit önmagával. A gyerekkor titkai röpdösnek körülötte. ("Kirakják a fát.") S az emlékezés egész világtörténeti méretűre nő, mint ősemlékezés, az emberiség bölcső-koráig hatol le. ("A Dunánál.")

József Attila költészete most érkezett el a beteljesülés első igazán nagy öröméhez.