A falu érdeklődik

A mult hetekben néhány napot töltöttem falun. Pihenésre szántam az időt, programmom volt: semmi könyv, semmi ujság! Azért valamennyire mégis tartani akartam a kapcsolatot az úgynevezett kultúrvilággal. Nem akartam magamat kitenni oly nagymérvű tájékozatlanságnak, hogy üdülésem tartama alatt netán elsüllyedne egy földrész s én arról még csak ne is értesüljek. Ezért délutánonként, hat óra felé, elsétáltam a Piac-térre, ott van az autóbuszmegálló, ott veszi át egy kis falusi rikkancs a Pestről érkező néhány darab Az Est-et.

Mialatt azután hazamentem, átlapoztam az ujságot, csak a főbb címeket olvastam el s már el is készültem vele. Otthon azután letettem a lapot az asztalra. Ez az asztal a nyári konyhában állott, ott időzött estefelé az egész család, vártuk a vacsorát. Állott a család a hatvanötéves gazdából, a feleségéből, harmincegynéhány éves asszony-lányából s egy tizenhároméves kislányból, aki a szomszéd községbe jár polgári iskolába s intellektuelnek készül.

A vacsora főtt, dolga már senkinek nem volt, de azért vacsora előtt is, meg vacsora után is ott hevert az ujság, eleinte az asztalon, azután egy szekrényen - érintetlenül. Napról-napra hevert ott az aznapi ujság. Senkinek eszeágába nem jutott, hogy bele nézzen. Akármilyen rikító nagybetűkkel kinálkozott is az első lapján.

És akármi volt a napi kimagasló esemény és akármi is lett volna az, ha mindjárt csakugyan elsüllyedt volna egy földrész, vagy új emelkedett volna ki az óceánból. Ha Moszkvában kitört volna a cárizmus, ha Párizsban kitört volna a kommunizmus, ha föltalálták volna végre a rák gyógymódját, ha feloszlatták volna a képviselőházat, ha bármi történt volna.

Teljes közöny nyilvánult meg a különben értelmes családban a világgal, illetve annak eseményeivel szemben. Rendben volt, tudomásul vettem a közönyt s igazán nem sértődtem meg miatta.

No de mégsem volt abszolút a közöny. Valahol, egy ponton, egy kis rés érte. Mert amint a fiatalabb asszony csak állt a tűzhely mellett, mégis csak rá pillantott az ujságra s meglátta ezt a nevet: Simpsonné.

Hát ez az egy, de csakis ez az egyetlen az egész világból, túlemelkedve a Duna vízállása s az élősertés árán, érdekelte a családot. Mert megszólalt a fiatalasszony:

- Mos' má' maj' eevöszi a Simpsonnét.
A Simpsonnét s-sel, hogy úgy írjam Sch-vel mondta, mint mi mondjuk Schalom Ascht.
- Ee? - kérdezte a gazda, felütve fejét.
- Ee! - erősítette meg a fiatalasszony.
- A gyüvő hétön maj má találkoznak, - toldotta meg az öregebbik asszony.

Mi volt ez? - tünődtem. Minek voltam fül- és szemtanuja? Csakugyan ilyen a nép érdeklődése? És csakugyan igaza volna lapnak, könyvnek, mindenféle betűnek, amikor a közönség igényére hivatkozik?
Elmeséltem idefönn a jelenetet egy barátomnak, aki a világot leegyszerűsítők kategóriájába tartozik. (Kínjában, mert ha komplikálja, sem igazodik el benne jobban.)

- A nép csakugyan ilyen, - ismerte el, mert hiszen kénytelen is volt elismerni -, de nem úgy lett ilyenné, hanem ilyenné preparálták. Amit mi láthatunk, az már a kikészített nép.
Lehet. Ehhez már nem értek.

Nagy Lajos