Finnugor rokonságunk

Zsirai Miklós könyve

Én már személyesen is találkoztam egy-két rokonnal, letagadjam, hogy mindahányszor némi meghatottság úrhodott el rajtam? Akivel legutóbb összevetett a sors, azzal magyarul beszélhettem, szórakoztató s ugyanakkor egy kicsit borzongató élmény volt. A rokon, hatvan év körüli kedves bácsi, könyvből tanult meg magyarul, ezelőtt negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára.

Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt; a nyelvjárásokat is ismerte s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatot szegni, vagy göcseji tájszólásban fejezte be (esetleg szoszvai, vagy hondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Ép ezért, beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandóit, a szavakat, nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat?

Az egyiket Vörösmartytól, a másikat Zrinyiből; volt olyan, amelyért Lebédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például azt mondta, hogy "föveny", másszor, hogy "sűv", majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint a Halotti beszéd prédikátora. "Hirtelen" helyett egyszer azt mondta: "újságtalan". Elbűvölve hallgattam őt s pillantgattam vissza két-háromezerévnyi távolságba nyelvünk múltjában.

Az olyan fajtáknak, mint mi, nem árt néha hátratekinteni az eredetre, kivált a fajta-kérdések nagy idején. (Meghökkentő, milyen keveset tudunk származásunkról; nem azért, mert adat nincs elég, hanem mert nem érdeklődünk. S ráadásul ez a kérdés is - a jó ég tudja, miért - valahogy a Ťkényesekť közé tartozik.)

Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonsággal való törődést viszont kötelességnek. Legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok iránt, akik összesen sincsenek már ötezren ott az Ob torkolata felé, mindig olyan, lelkifurdalással erősített rokonszenvet éreztem, mint a hazai Mihály bácsik és Mari nénik iránt, akikkel noha köztudomású a sógorság, a család cipőbeemelkedett tagjai már nem szívesen kezelnek. A Ťhal-szagúť atyafiság! Ifjúkorom leghőbb vágya az volt, hogy eljussak legalább a votjákokig. Ma is minden pillanatban útrakelnék. Mennyit olvastam róluk.


Oly alapos, összefoglaló könyvet, mint Zsirai Miklósé, soha. Ez kiterjeszkedik a kérdés minden ágára, a nyelvészeti fejtegetések mellett ismerteti a nagy család származék-népeinek történetét, mai helyzetét. Így természetesen kiemelkedik a szaktudomány szűkebb területéről, illetve ami benne tudomány, az is tud benne érzelmet, sőt indulatot kelteni.

Mennyi tanulság, mennyi szomorú tapasztalat, mennyi intő példa az okulásra, akár politikai vonatkozásban is. A vótok a középkorban hadsereget vertek szét országuk védelmében, 1834-ben már csak 5148 vótról tud a világ, 1920-ban csak 1000-ről, 1926-ban 705-ről, 1928-ban pedig ötszázegynéhányról. Mintha egy ormánysági falu demográfiai adatait olvasnánk.

És a livek, akik Livland nevét adták s akiket a háború alatt a hadvezetőség mindenestül kitelepített országukból. A száműzetés alatt szétszóródtak, elkallódtak, úgyhogy 1925-ben a nyelvészek (csupán azok érdeklődtek irántuk) összesen 1238-at találtak meg belőlük. És a finnek története, akik elveszítve függetlenségüket, 1249 óta morzsolódtak, vergődtek hol a svéd, hogy az orosz uralom alatt. És a magyarok...

Az ember nehéz lélekzettel csukja be a hatalmas, kitűnő okfejtéssel, felkészültséggel és magyarossággal megírt könyvet. Egy percre meg tudja érteni a menetszázad hazafiainak hevületét, akik a magyart, Ťtestvértelen ágát neménekť, a szumíroktól a zsidókig mindenkivel atyafiságba hozták, de riadtan torpantak meg a sátorlakó cseremiszek és lappok előtt s Melich-et valami fizetett kémnek tartották, akit a németek azért küldtek reánk, hogy az ősi dicsőséget aláássa. (A finnek nem húzódoztak a barbár rokonságtól.

Ők dicsőségnek azt tartották, hogy olyan szegény környezetből is fel tudtak emelkedni.) A tiltakozás és harc ellenére is a század elején a finnugor-tudományban még a magyarság vezetett. Elsőbbségünket azóta elvesztettük, a nálunk háromszorta kisebb finn nép tudósainak munkája messze felülmúlja a miéinket.

Lassanként felül fogják múlni tán a többi kis rokonok is, akik közül egynéhány, mint tudjuk, az orosz forradalom óta bizonyos mértékű nemzeti függetlenségre tett szert, most indult meg szellemi fejlődése utján. A kedves öreg rokontól tudom, hogy az ő országában minden elemit-végzett ember ismeri a magyar-atyafiságot. Mi, mintha szántszándékkal akarnánk mindvégig "testvértelen ág" maradni.

Nem romantika ez az egész rokonítgatás? Zsirainak még azért is síkra kell szállnia, hogy nem az. Nem idézem könyvének erre vonatkozó nagy tudományos alapossággal megírt részleteit. A rokonság - nyelvészetileg - kétségtelen. Ám mi hasznunk belőle? Például abból, ha elhisszük, hogy nem vagyunk árvák?

Többek között az, hogy még idején sarkunkra állhatunk olyan áramlattal szemben, amely csak emiatt talán másodrendű, szolgaságratermett nációnak bélyegezne bennünket. Azzal végzem, amivel kezdtem: mi nyugton kereshetjük s ápolhatjuk a rokonságot, mert a mi esetünkben a humanitással párosul, a gyengébb megsegítését jelenti.

A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor Oroszországban jártam, az a gondolatom támadt, hogy az egész ötezerfőnyi nemzetet Magyarországba kellene vezetni, egy faluban elférnek, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán. Nem az ő hibájuk, hogy annak idején tán félórával lekéstek a honfoglalásról.