Izgalmas események forgatagában kezdődik az új színházi évad, egyik napról a másikra nem tudhatjuk, nem történnek-e olyan dolgok, melyek a közönség figyelmét elvonják minden mástól. Nem lehet csodálni, ha gond és aggodalom közepette nyílnak meg a színházak kapui. Egyelőre igyekeznek a business as ever elve szerint viselkedni s terveiknek megfelelően fognak hozzá programjuk lebonyolításához.
Elsőnek szokás szerint a Nemzeti Színház indult. Elsőben lebonyolított három házi ünnepet, Gabányi László, Ónodi Ákos és Pataki József jubileumát, akik most töltötték be tagságuk huszonötéves fordulóját s pályatársaik baráti ünneplése közben megkapták a hagyományos aranygyűrűt. Ez alkalmat adott három régi magyar darab felújítására: Csiky Gergely A nagymamájában, Csepreghy Ferenc Sárga csikójában és Szigligeti Ede A csikósában nyílt alkalma a közönségnek, hogy a három derék jubilánst megünnepelje. Közben megtörtént az első bemutató, új szerző avatásával. Ez az új szerző Asztalos Miklós történetíró és történeti drámát írt Farkaskaland címmel.
Egy szempontból ez a darab örvendetesen eltér a magyar történeti színművek megszokott ösvényéről. Nincs benne jóformán semmi politika, teljesen a szereplők magánélete körében mozog, s ezért hiányzik belőle a történelem színpadon ritkán jólhangzó kísérő zenéje, a pátosz és retorika.
Nem hősöket akar hősi magatartásban bemutatni, hanem embereket, akik egy múltbeli korban élnek, történeti jelmezben járnak, régmúlt körülmények között töltik napjaikat, de különben örök emberi szenvedélyek viszik őket emberi konfliktusokba. Féktelenül lobogó szexualitás, vad féltékenység, asszonyi szerelem azok a mozgató erők, melyekből a cselekmény alakul.
Báthory Gábor fejedelemről van szó, aki azzal büszkélkedik, hogy 999 nőt megejtett s most, e darab első felvonásában kerül elébe az ezredik, Fruzsina, egy vidéki nemes úr, Szilassi János felesége. Az ezer között ez az első, aki iránt igazi szerelem lobban föl benne s aki igazi szerelemmel simul hozzá. S ebből ered tragédiája, melyet a szerelmes asszony sem tud már elhárítani. A féltékenységtől felbőszült Szilassi és társai, mind férji mivoltukban megsértett urak, felkoncolják. Fejedelemsége már úgyis végét járta, a trónja alatt reng a föld, Bethlen Gábor engedi, de életét nem a politika, hanem a magánbosszú oltja ki.
Ebből a koncepcióból bizonyára kitűnő darabot lehetett volna csinálni, ha az író erős kézzel húzta volna meg a vonalat a tragikai mag irányában és arra a pontra irányította volna az egész cselekményt, amely az igazi tragikai csúcspont: Báthory és Fruzsina utolsó találkozására, mikor az asszonyt a szerelme a fejedelemhez hajtja, hogy figyelmeztesse a veszedelemre. Minden szálnak ebben kellene összefutni s ebben kellene Báthory jellemének teljesen kibomlani.
Ezt a szerző nem vette észre s így elsiklott tulajdonképpeni feladata mellett. A cselekmény tehát jelenetről jelenetre ingadozik, nem látni tisztán az irányvonalát és szerkezet omladékonyan van az alapépítményre felrakva. Ugyanebből származik a másik, talán még végzetesebb hiba. Báthoryból nem látunk semmi mást, mint az erotikáját, egy erdélyi Casanovát, akit üresnek érzünk, sok pillanatban ellenszenvesnek s ezért pusztulása nem tragédia, csak megérdemelt bűnhődés.
Nem megszállottja Erosnak, csak hetyke kéjelgő. A hang is, amely a darabból kihangzik, egyenetlen, nem egyszer vígjátéki, mint ahogy Báthory is egyik -másik jelenetben csaknem vígjátéki alaknak látszik. Végső eredményben néhány jó jelenet arra vall, hogy az író nem hivatlan vendég a színpadon, csak meg kellene tanulnia a dolgok kemény marokkal való összefogását és az alakok kimélyítését.
Báthoryt Jávor Pál játssza. A fehérselyem magyar ruha jól áll neki, a szerep kevésbé. A szerző hibáinak vonalában mozog ahelyett, hogy eltakarná őket s néhányszor hamis hangot fog. Ezt a szerepet kellett volna Abonyi Gézával játszatni, aki robosztusabbá tudta volna tenni. Szilassi szerepében is megállja helyét. Somogyi Erzsi néhány friss színt visz szerepében, de miért játszatják ezt a friss, pajkos, tiszta komikai vénájú színésznőt újabban majdnem csupa szentimentális szerepben?
A magánszínházak közül a Vígszínház és a Magyar Színház Amerikából hozott megnyitó darabot. Mind a kettő az amerikai drámaírás nagyobb igényű termékei közül való. Többet is akarnak egy egyszerű szórakoztatásnál, íróik gondolkozó emberek és közönségükről is feltételezik, hogy akar gondolkozni. Az egyik, Paul Osborne inkább poéta, a másik, Elmer Rice inkább társadalom-bíráló.
Osborne A világ közepe című darabjában a halállal akar minket megbarátkoztatni. A halál nem borzalmas és nem félelmes. Barátságos, nagyon udvarias fiatal ember, nem jár kaszával, sem lefelé fordított fáklyával, nyájas szavakkal jön és kezét nyújtja az ember felé, akit ki kell vezetnie a világból. Szükség is van rá, mert ha felfüggesztené látogatásait, összezavarodna a világ rendje és nem lehetne élni sem. Ezért kár ellene ágaskodni s ha eljön, szépen meg kell fogni a kezét és eltávozni vele az árnyékvilágból. Ez szép, költőhöz illő elképzelés.
A darab főszereplője, Öregapó, derék öreg amerikai farmer, más véleményen van. Sorra jönnek a halálesetek a családjában. Fiát és menyét autószerencsétlenség viszi el, kedves öreg feleségét a beteg szíve, de ő makacsul élni akar, neki feladata van, megvédeni kis utokáját attól, hogy a kapzsi Demetria néni kezére kerüljön, aki a fiúcska örökségére pályázik. Ezért ravaszul túljár a halál eszén, mikor az érte jön. Felküldi az öreg almafára s onnan nem engedi lejönni, mert ő nemcsak erőszakos, elszánt zsörtölődő öregúr, hanem varázshatalom tulajdonosa is: akit felküld a fára, az csak akkor tud lejönni, mikor ő hívja.
Eddig minden jó. A mese-motívumok és a realisztikus dolgok keverése kifogástalan, az események kissé epikusan terjengve, de megfoghatóvá alakítják ki előttünk az alakokat, különösen a derék Öregapót. Az alakja plasztikusan él. A későbbiekben már bajok mutatkoznak. Öregapó harcba száll a világgal, amely Demetria intrikájára bolondnak nézi, nem is egészen alaptalanul, mert hiszen a fán kuksoló "tanár urat", a halált csak ő látja és hallja és a többiek nem. Végül is meghal a kis unoka, véletlen sebesülésből keletkezett vérmérgezésben és a jó öreg leteszi a fegyvert, lehívja a fáról a halált és unokájával karjában megy vele kifelé.
Amint a darab kitárul, jelentről jelenetre jobban szétesnek a részletek és köznapibbá válik az író invenciója. A vége felé az érdeklődésnek abból a tőkéjéből élünk már, melyet az előző jelenetekből felhalmoztunk. Az író nem bánt ökonomikusan az anyagával. Kár pedig, mert szerepeket jókat írt, közülük kettőt kitűnőt. Az egyik az Öregapó, a főszerep. Bizonyára főrésze volt abban, hogy a Vígszínház vállalkozott előadására.
Somlay Artúrnak keresve sem találhattak volna hálásabb, gazdag színészi regiszterének kitárására alkalmasabb szerepet. A művész tökéletesen ki is használja a kedvező alkalmakat, egyike ez pályája legjobb munkáinak. Ahogy zsörtölődik, akaratoskodik, tréfálkozik, mániákusan bizonygatja az igazát mindenkivel szemben, ahogy beleviszi játékába a tömérdek részletet anélkül, hogy egy mozdulatot is fölöslegesen ismételne, olyan jellemképet rajzol meg, amelyhez hasonlót nem sokat láttunk magyar színésztől.
Legfőbb sikere pedig abban van, hogy végig tartani tudja a darab sajátságosan összetett hangját; ami a színpadon történik, az voltaképpen mind nagyon komor dolog, egy egész család kihalása és mégis az egészet végig valami napfényes derűvel vonja be az Öregapó alakjából kisugárzó meleg humor és a dialógus kedvessége. A darabnak ezt a fő értékét hiánytalanul kihozza Somlay játéka és valósággal ragadja magával a többi szereplőket is. Mellette elragadó kedvességű Vágóné Margit Öreganyója. Nem sok szava van, de amit mond, annak mindig van élet-íze.
Haldoklási jelenete a maga egyszerűségében és halkságában ellenállhatatlanul megható. Nemes színészi művészet, amit ez a színésznő ad; az öregasszonyok szelíd tehetetlenségét senki úgy nem tudja megjátszani, mint ő. E kettőnél sablonszerűbb szerep jutott Vaszary Piroskának. Sok ilyen nevetségesen ellenszenves nőt játszott már, de még most is talált szerepéhez új vonásokat. Két új színészt is alkalmunk van látni.
Az egyik, Kőmíves Sándor a halált játssza. Igazi játékra nem sok alkalma van, egyelőre megállapíthatjuk, hogy a megjelenése rokonszenves, a hangja kellemes. A másikről, Kormos Mártáról majd akkor lesz véleményünk, ha kissé felszabadult. A főpróbán még érezhető gátlásokkal játszott. Meg kell említeni a kis Szepes Ivánt is, ő a színpad új csodagyereke.
Elmer Rice, aki a Nemzeti Színházban pár év előtt előadott drámájában, Az ügyvédben a francia társadalmi tézis-dráma eszközeivel dolgozott, a Magyar Színházban előadott Az utcában a millieu-dárma lazább szerkezeti eszközeit használja. A dráma vonala nem a cselekményből, nem is egy vagy több főszereplő sorsából alakul ki, hanem a külvárosi sivár bérház környezetéből. A mi cselekménynek nevezhető: a haragos kedvű munkásember agyonlövi tettenért feleségét az udvarlójával együtt s rendőrkézre kerül, az egyáltalában nem érdekes, közönséges rendőri hír, feljegyzés egy rendőr jegyzőkönyvecskéjéből.
A körítés a lényeges: a ház lakóinak az élete. A szó szoros értelmében együtt élnek, egymás minden lépését látják, minden intimitásuk a ház nyilvánossága előtt történik. A nagy nyári melegben kikönyökölnek az ablakokon, üldögélnek a lépcsőn, tereferélnek, kipletykálják egymást, megbeszélik egymás magánügyeit.
Ez az egyetlen szórakozása egyhangú életüknek. Nem is tudják, hogy ez az élet milyen sivár, meg vannak vele elégedve és mérgesen letorkolják, aki elégedetlenkedik és bírálja a világ rendjét. Minekünk kevésbé tűnik fel, de az amerikai közönséget bizonyára jobban érdekli a kisemberek e primitív társaságának vegyes összetétele: van köztük valódi amerikai is, olasz, svéd, orosz, német, zsidó és így tovább és mind többé-kevésbé egyetértenek a közös életformákban.
Mindez nagyon jó volna, ha nem volna egy nagy baj. Ezeknek az embereknek az egész élete, minden szava és gondolata olyan közhely, mint az a jellemnélküli sivár ház, amely elejétől végig ott áll a színpadon. Majdnem lehetetlen a közhelyeknek ezt a halmazát úgy vinni a színpadra, hogy banális ne legyen. A banalitás a tulajdonképpeni tartalma a darabnak.
Költő talán le tudná győzni ezt a nehézséget., de Rice, akármilyen jól fegyverzett színdarabíró s reális megfigyelője az életnek, egyáltalán nem költő. Nincs benne melegség, alakjai iránt inkább szociális rokonszenvet érez, mint emberit. Azt, hogy a külvárosi ház lakóinak az életét megismerjük, eléri, de hogy együtt is érezzünk velük, már sokkal kevésbé. S a szerkezet lazasága is bomlasztja a kapcsolatokat a nézőtérrel.
Nagy szerep nem jut a színészeknek, az előadás az együttesen fordul meg. Földényi László zord erőt mutat a feleséggyilkos férj komor, robusztus szerepében. Orsolya Erzsi kissé színtelen szerepét érdekessé teszi egyszerű, bensőséges játékával. Somló Valériában, akinek a leghálásabb feladat jutott, most láttuk meg először a hivatott színésznőt és tehetségről tesz bizonyságot a fiatal Haller László is. Bihari Nándor, a színház új tagja, friss humorral, igazi olaszosan játssza meg az olasz zenetanárt. Az előadás nem annyira a színészek kezében van, mint inkább a rendezőében s Hevesi Sándor keze ezúttal is erős kéznek bizonyul.
Az élet-igények összeférhetetlenségéből alakul ki Denis Amiel színjátékának A szabad lánynak a cselekménye. Alice az apja mellett nevelkedett, anyátlanul s olyan viszonyban van ezzel a negyvenéves, életkedvvel teljes apával, hogy mikor az első felvonásban beszélgetnek, a néző jó darabig azt hiszi, férj és válni készülő felesége van a színpadon. (Az író szándékosan vezeti félre a nézőteret.) A lány férjhez akar menni, maga választja ki a vőlegényét, mert ő szabad lélek, maga akar rendelkezni magáról.
Alig hogy a házasság megtörtént, megmutatkozik az igények különbsége. A fiatal asszony szabadságvágyával szembekerül a férj nyárspolgári család, igénye s ezt az ellentétet nem tudják áthidalni a házastársi testi gyönyörök. Nem jár jobban az apa sem, aki szintén megházasodott s egy hozzá méltatlan, szűkeszű nőt vett el. Együtt élnek közös házban s ennek hamar megmutatkoznak a következményei: míg az apa tovább is a lányával jár mint pompás pajtásával, a felesége és veje nagyon is jól megértik egymást.
Az összevalók összetalálkoznak, mind a két házasság felbomlik s most az írónak törni kell a fejét, mit kezdjen ezzel az Alice-szel? Csak nem hagyhatja egyedül, befejezetlen élettel? Kerít neki egy új férfit, jobban hozzáillőt, legalább is olyat, aki egy felvonásnyi beszélgetésben kedvező eredménnyel levizsgázik. A színházban ősi megegyezés van színpad és közönség között: a házasság a darab végén lezáródást jelent.
Bizony, kieszelt helyzeteket látunk a színpadon és az író a dialógus ragyogó rafinériájával igyekszik ezt elfeledtetni, mint ahogy a szemfényvesztő folyton beszél, hogy ne vegyék észre ravasz fogásait. A szereplők nagyon értelmes emberek, sok igaz és meglepő dolgot mondanak az életről és önmagukról, elegáns mérséklettel viselkednek, uralkodnak indulataikon olyanok, amilyenek a földszinti sorokban ülő hölgyek és urak szeretnének lenni.
Ráérnek csak magukkal foglakozni, a két nőszereplő új meg új tündöklő ruhában jön ki a színpadra. És minden szóból, amit kimondanak, látható vonal vezet egy közös gyújtópontba, a szexualitásba, anélkül, hogy valamit is nyíltan kimondanának. Ez mai divat, a nemi dolgok ma a társasági élet főtémái közé kerültek.
A "szabad lányt" Muráti Lili játssza. Olyan szerep ez, amelyben teljesen kibonthatja színészi lényének teljességét. Játéka a szavak sokszólamú hangszerelése, elhallgatásokkal, mozdulatok félbeszakításával épp olyan kifejező tud lenni, mint hangsúlyaival, hangjának egész érzelmi skálákat kifejező modulálásaival. Ajtay Andort még eddig nem láttuk ilyen rugalmasnak, a szerephez simulónak. Kitűnő színész. Somló István amennyire csak lehet összefogja szerepe széteső vonásait s csaknem elfeledteti, hogy alakja csak az író kényszerhelyzetéhből került a színpadra. Básthy Lajos a diszkrét vonásokkal eleveníti meg a nyárspolgári fiatal férjet. Kifogástalan munkát végzett Tarján György is mint rendező.
A Nemzeti Színház Herczeg Ferenc hetvenötödik születésnapján ünnepli darabjainak ciklikus előadásával, Kamaraszínházában egyelőre múlt évi műsordarabjait hozta színre első bemutatójára készülődve.
