Már megint nem értem Kosztolányit. Ezt írja a Barbárokról:
„A csobori pusztán két juhász agyonver egy harmadikat, Bodrit, aztán a fiát is, mindkettőjüket egy gödörbe temetik, elhajtják háromszáz birkáját, két szamarát, az asszony tíz nap múlva keresni indul urát, keresi egész nyáron, ősszel, télen, végre tavasszal a puli kikaparja a gödröt s az egyik gyilkos, akit közben különböző lopások és gyilkosságok miatt már letartóztattak, bevallja bűnét. Ennyi a meztelen mese-váz. Egy eset ez, a véletlen szeszélyével színezve, napihír, vértől csöpögő rendőri tudósítás valamelyik lármás ujságban. Ha valaki azt állítja, hogy a művész más egyebet akart megírni, mint az esetet, annak ellent kell mondanunk.
Nem "korfestés" ez és nem is "erkölcsrajz". Állásfoglalás, bírálat nélkül vetül elénk a történet s fölötte a természet ijedelmes közönye. Nincs benne "eszmei mag", nincs mögötte "jelképes értelem" sem. Csak az, ami és annyi, ami, semmivel se több. Célja nincs. Önmaga a célja, öncél. Az elbeszélés ősi-gyermeteg öröme abból a vágyból fakad, hogy közöljünk valamit, amit mások még nem tudnak. Ez tökéletesen kielégíti az elbeszélőt és az olvasót is, aki egyszerre azonosítja magát vele, figyelni kezd rá, életeket lát, idegen életeket, melyek jobban érdeklik tulajdon életénél.”
Az öltönyös, sálas, parfümös Desiré ennyire nem érezte volna meg a förtelmes valóságot ebben a novellában? Hogyan gondolhatja ezt egy örömteli l’art pour l’art írásnak, ha ismeri Móricz világát? Zsiga bácsi - így nevezték maguk között – nagyon is tudatosan választotta ki a magyar puszta szerencsétlenjeit, napszámosait, nyomorultjait, árváit, éheseit.
Kosztolányi ennyire nem akar tudomást venni az időből és kultúrából kihullott magyar tanyavilágról? Ennyire nincs gyomra a vegetatív léthez, a lélek sivárságához?
Pedig jóval nagyobb szeletét rágja, pusztítja az országnak, mint a bohém Budapest. Sokkal több Kis János éhezik ebben az országban, mint ahány Esti Kornél nyafog az igazmondó városban! Miért hárít ennyire?
Szerinte Kis János éhsége is csak egy kósza írói ötletből született? Nem más, mint Móricz ujjgyakorlata megadott témára? Biztosan érzem, hogy Móricz szegény emberei nem az írás örömében fogantak.
Miért akar Kosztolányi mindenképp csak egy ügyesen megírt mesét látni a Barbárokban?
Drága, jó Mikszáth Kálmán! Ő mesélni akart, és nem is értett ehhez nála jobban senki írófia e hazában! Móricz Zsigmond nem mesél, hanem szembesít, méghozzá tapintat és kímélet nélkül!
Kosztolányi nem mer szembenézni evvel a világgal? Ilyen kényes a gyomra? A valóság könnyebben emészthető számára, ha azt „irodalom”-nak nevezzük?
Pedig saját akaratából megnézett egy kivégzést. Igazi ember igazi kivégzését!
Talán megérezte magában a valósággal szembeni gyengeséget? Így akarta próbára tenni érzékeny magamagát, hogy kibírja-e a, förtelemmel való találkozást?
A halál perverziója jobban érdekelte, mint az igazi emberi szenvedés. Hiába beszél megindító dosztojevszkiji mélységekben az ő Movisztere! Kosztolányi nem szeret kinézni az irodalom fala mögül.
Nagyon meghatódunk persze a szegény kis krapek afeletti mélabús bánatán, hogy anyuskáék színházba mennek, de hogyan lehetne ezt öszehasonlítani a kis árva Csöre gyötrelmeivel?
Igen is van különbség szenvedés és A Szenvedés között!
Az emberi lét velejárója a szenvedés. Önmagában embermivoltunk elegendő ok arra, hogy szenvedjünk. Vannak, azonban,- méghozzá nagyon is sokan - akik nem l’art pour l’art szenvedői ennek a világnak, hanem a külső világ mázsányi gyötrelmet, megalázottságot, nyomort mért rájuk igazság és arányérzék nélkül. Az ő szenvedésük a krisztusi, az égbekiáltó! A szegény kis gyermek panaszai nevetséges „nyavalygások” – ahogy Karinthy is írja - Csöre szenvedéseihez képest.
De vissza a Barbárokhoz!
Hogy, hogy nem korfestés?! Hogy az ördögbe ne lenne benne bírálat, állásfoglalás?!
Mindig is a legkegyetlenebb remekműként hatott rám a novella, de most, hogy a politikai rovat csak úgy hemzseg Hitlertől, németországi választásoktól, nácipárttól, Mussolinitől – még hátborzongatóbb olvasni a Barbárokat!
