Kiállítások

Az erdélyi magyar képzőművészeti kiállítás, melyet a Nemzeti szalonban láthattunk, meglehetősen tisztán mutatta, hogy stílus szempontjából nincsen különálló erdélyi képzőművészet, amint hogy a világháború előtt sem volt. Kétségtelen eltéréseket és különbségeket a magyar és erdélyi művészet között csak a népművészet terén lehet megállapítani.

Voltak szép számmal kimagasló jelentőségű erdélyi származású festőink, de művészetük döntő kialakulása a Budapestre torlódó, vagy innét kiinduló törekvések körében következett be. Ezért Barabás, Székely vagy Gyárfás művében aligha lehet olyan különleges erdélyi jelleget felfedezni, amely elválasztaná őket a többi magyar festőktől. A háború előtt erdélyi művész-fiatalság szintén Budapesten tanult, vagy innét várta az irányítást, a nagybányai festőiskola sem ottani kezdeményezésből indult ki.

A helyzet ma sem változott. Különállásról legfeljebb az építészet tekintetében lehetne szó, a festészet és szobrászat terén semmiesetre sem. Erdély fiataljainak vágyai a háború után is Budapestre irányultak, a főváros képzőművészetének hatása ma is túlsugárzik az országhatárokon. S ha nem is lett volna ez így, az elszakadás húsz éve aligha lett volna elég arra, hogy helyi hagyomány alakuljon ki, ennek elengedhetetlen előzménye lett volna az is, hogy vezető jelentőséggel rendelkező művészeink maradjanak Erdély földjén, de ez, mint jól tudjuk, nem történt meg.

Az erdélyi magyar művészet fölöttébb mostoha helyzetben él. Az érintkezés Budapesttel nehézzé vált, a nagybányai iskola sínylődésre ítéltetett, a külföld nagy művészetének megközelítése majdnem lehetetlen. De nemcsak a szellemi kapcsolatok bomlottak fel, hanem az anyagiak is, a fennmaradásért élethalálharcot vívó erdélyi magyar társadalom csak kevéssé tudott művészei sanyarú helyzetén segíteni.

Ilyen körülmények között a legnagyobb szeretettel kell fogadnunk erdélyi művészeinket, akik a mi nyomorúságos képzőművészeti viszonyainknál még sokkallta rosszabb körülmények között küzdenek a magyar kultúráért. Nem szabad tehát azzal a kérdéssel közeledni feléjük, hogy mennyivel emelték a magyar művészet színvonalát, amikor annak megőrzése is szinte emberfeletti feladatot ró rájuk. Ennek a hivatásuknak pedig kétségtelenül megfeleltek.

Kiállításuk azt bizonyította, hogy mai művészetük termése a magyar képzőművészet javához számítható. Magasra kiemelkedő tehetségek nincsenek közöttük, de jó átlagos színvonalat tudnak tartani. Szívvel-lélekkel merülnek munkájukba, lelkesedni tudnak szűkebb hazájuk szépségeiért, népének életéért. Érdemes alkotásukat ezúttal túlnyomórészt a harmincasok állították ki, akik közül Bordy András, Gy. Szabó Béla, Nagy Imre, Szervátius Rezső már régebbről ismerőseink. A fiatalabbak közül Simon Béla kelt jövője felől érdeklődést.

*

Ha a műbarát a régi olasz művészet csodáira gondol, Itália építészetének remekei, festészetének pompája vagy szobrászatának nagyszerűsége jut eszébe, de, hacsak nem éppen szakember, aligha fogja grafikáját magasztalni. Pedig ugyancsak tévedésbe van, mert a reneszánsztól majdnem a múlt század elejéig az olasz grafika is kiemelkedő eredményeket ért el, a maga terén a legjobbat adta, amit a három nagy művészettel párhuzamosan adhatott.

Bizonyítéka ennek az a fölötte tanúságos és mostani sivár kiállítási viszonyaink között különösen léleküdítő kiállítás, melyet a XV-XVIII. század olasz grafikai alkotásaiból a Szépművészeti Múzeum hetvennegyedik grafikai kiállításaként Dr. Hoffmann Edith a nála megszokott de kellőképpen alig értékelhető hozzáértéssel rendezett. A kiválogatott lapok, mintegy százhatvan tételben adnak kivonatot, vagy összefoglalást a múzeum ezrekre terjedő anyagából. Bizonyára nehezére esett a válogatónak, hogy több helye nem volt, hiszen se szeri, se száma oda kinn a szebbnél-szebb, érdekesebbnél-érdekesebb metszeteknek, karcoknak.

Kiállításuk igen nehéz feladat elé állítja az ismertetőt. Vajon fényes nevek felsorolásával próbáljon-e elemezni, ha már részletekbe nem bocsátkozhat, vagy olyan általános jellemzéseket kíséreljen meg, amelyek csupán halvány képet adhatnak az olasz grafika gazdag változatosságáról. Egyik feladatra sem vállalkozik. Csak fel akarja kelteni a figyelmet, had látogasson ki az érdeklődő a több hónapon át látható kiállításba és végezze el ő azt az összehasonlítást, hogy a képzőművészet nagy megnyilvánulásaival párhuzamosan saját eszközeivel adott-e mást és különállót az olasz művészet nagy korszakainak grafikája? Vagy pedig miféle viszonylik más nemzetek egykorú grafikájához?

Nem fogja megbánni e vállalkozást.