Az acélpókháló gépmadárra les... - Hogyan dolgozik a léggömbzár?

Régi tapasztalat, hogy a szükség élesíti az emberi találékonyságot. Világszerte rohamosan növekednek a légi haderők, tökéletesednek a már eddig is veszedelmes erejű harci repülőgépek. De ugyanakkor a fegyverkező nemzetek feltalálói, mérnökei mindig új meg új eszközöket eszelnek ki a levegőből alázúduló borzalmak elhárítására.

Az újszerű légvédelmi ütegek, gyorstüzelő elhárító ágyúk, fényszórók, fülelőkészülékek mellett most már a láthatatlan infravörös sugarakat is belevonják a légvédelem szervezetébe. De még ez sem elég. Fontos ugyan, hogy idejében felfedezzük a levegőben közelgő ellenséget, ez azonban még nem jelenti, hogy támadása ellen sikerrel is védekezhetünk.

Igaz, hogy a készenálló gépágyúk azonnal tűz- és vasesőt lövellnek az égboltozat felé, de még ez a lövedékzápor sem nyujt százszázalékos biztonságot a megtámadott város lakóinak. Az ellenséges gépek nagy részét bizonyára leszedi, de maradhat néhány, mely átsurran a „tűzfüggöny” résein és ledobja pusztító bombáit a városra. Ezt akarja megakadályozni a gázhasú szörnyek lebegő sorfala, a léggömbök gyűrűjére szerelt „légi drótakadály”.

Anglia nemcsak a világ egyik leghatalmasabban fegyverkező állama, de a légvédelemben is korszakalkotó lépésekre készül. Fővárosát, a nyolcmilliós Londont ilyen lebegő „drótakadállyal” akarja körülvenni háborús veszély idején. A „drótakadály” kötött léggömbökből áll, melyeket a város körül, alkalmas pontokon felbocsátanak.

A gömbök erős acélkábelekkel kapcsolódnak egymáshoz és az acélhuzalok valóságos erdeje lóg le róluk. Ilykép igazi drótsövény feszül ki a város körül nagy magasságban és ez - úgy remélik a szakértők - feltétlen biztonságot nyujt majd az ellenséges repülőgépekkel szemben. Mert ha valamelyik gép megkísérelné a behatolást a város fölé, okvetlenül nekirepül ennek az acélpókhálónak.

S ekkor két eset történhetik. Olyan súlyos sérülést szenved valamelyik acélsodronytól - szárnya, csavara vagy valamelyik más alkotórésze törik - hogy menthetetlenül lezuhan. Vagy pedig beleakadva a huzalba, az hajlékonyan enged, de a gép nem tud többé szabadulni tőle, hanem sebességét vesztvén, szépen egyenesen lecsúszik a huzal mentén a földre, ahol persze darabokra zúzódik.

A védő léggömbhálózat eszméje tulajdonképpen nem is egészen új. Már a világháború alatt is próbálták alkalmazni kisebb méretekben, különböző országokban. Kivált Francia- és Olaszország kísérletezett vele. Technikai kiforrottság dolgában persze még nem vetekedhetett a maival s ez volt az oka - no meg persze költséges volta is - hogy nem került általános használatba.

A hadviselő felek jobban bíztak gépfegyvereikben és ágyúikban, mint ezekben a lomha, kötött léggömbszörnyetegekben. Aztán akkoriban még távolról sem voltak olyan félelmesek a hadirepülőgépek, mint manapság. El sem lehetett képzelni olyan légi tömegtámadásokat, aminőket már ma is láthatunk a most folyó háborúkban.

Pedig ezek a háborúk korlátozott jellegűek, egy-egy ország területére szorítkoznak. Mi lesz - Isten ne adja - ha egy újabb világégés borítja majd lángba az egész művelt emberiséget? Milyen Napot elsötétítő légihadseregek fognak egymással csatázni és szórni tüzet, gázt, halált, pusztulást milliós városokra?