Anglia erélyesen nekilátott, hogy Londont, a világbirodalom fejét meg védje minden ilyesfajta eshetőség ellen. Nemcsak földi elhárító osztagait építette ki mintaszerűen, nemcsak a városi lakosság légoltalmát szervezte páratlan tökéletességgel, hanem a gömbzárat is egészen újszerű alapokon tervezte meg és fejlesztette ki.
Nagy titokban folytak a kísérletezgetések újfajta lebegő drótakadállyal. S hogy milyen eredménnyel: azt most megláthatta ország-világ. Mert most, hogy a kísérletek befejeződtek, bemutatták az új védelmi rendszert a nyilvánosságnak.
A tudósítók megtekinthették, hírlapfényképészek lefényképezhették; május végén pedig hatalmas repülőnap keretében a közönségnek első ízben volt alkalma, hogy szegről-végre megtekinthesse az angol főváros légi védelmének új szervezetét. Az angolok, úgy látszik, nem félnek attól, hogy a látottakból esetleg idegen hatalmak húzhatnak hasznot. Ami lényeges, ami hadititok, az bizonyára úgyis el van zárva továbbra is, hét lakat alatt.
Ezek a fényképek Londonnak erről a páratlan érdekességű új védelmi berendezéséről készültek, még pedig az angol légihaderő cardingtoni léghajótelepén. Itt gyártják a léggömböket, melyek a légi drótakadályt kifeszítve tartják majd a nyolcmilliós város felett; itt készülnek a különböző segédeszközök és itt gyakorolják be teendőjére a kezelőszemélyzetet. Első pillanatra talán meglepő, hogy ennek a fontos védőfegyvernek a kiépítésében - női kezek játsszák a főszerepet.
Igen, ezek a puffadtbendőjű, gázhasú léggömbszörnyek gyengéd női ujjak alatt születnek. Mert nők varrják meg, előírt minta szerint, a ballonok szövetburkolatát. Szakadatlanul kattognak a villamos varrógépek a léggömbgyártó műhelyben s a fürgekezű varrónők szaporán szegik egyik öltést a másik után. Szédítő gyorsasággal folyik a munka, mert sok léggömbre van szükség: az angol hadvezetőség nem kevesebb, mint 500 darabot akar háborús időben felbocsátani London körül.
Külsőre furcsa alkatúak ezek a léggömbök. Belsejüket hidrogéngázzal töltik meg s mikor eléggé felfúvódtak vele. a magasba emelkednek. De nem szállhatnak ám vaktában az ég felé, mint a gyermekek „luftballonjai”. Minden egyes gömbhöz erős kábelsodrony csatlakozik, mely különleges szerkezetű tehergépkocsira szerelt motolláról gombolyodik le. Többezer méter sodronyhuzalt tekernek egy-egy ilyen motollára s aztán fokozatosan pergetik le, miközben az ingó-ringó gázhólyag lassan a levegőbe emelkedik.
Kellő magasságra érve, megállapodik ott, de amikor a teherautó elindul, természetesen vele mozog, imbolyogva úszik utána a levegőben s engedelmesen követi mindenüvé a tovafutó kocsit. Ilykép a léggömböket könnyűszerrel lehet autókon a kívánt helyre szállítani és ott gyorsan felbocsátani. A magasba jutva, azután önműködően leeresztik a védő sodronyhálózatot és a légi drótakadály készen várja az ellenséges támadást.
Persze, hogy mindez úgy menjen, mint a karikacsapás, ahhoz még begyakorolt kezelőlegénység is szükséges. Mert a gép, a technika nem minden, ember is kell a gátra! Az angol légügyi minisztérium éppen ezért legutóbb nagyarányú toborzó propagandát kezdett a cardingtoni „léggömbzáriskola” számára. Ebben az iskolában képezik ki a léggömbzár kezeléséhez szükséges legénységet.
A toborzás már eddig is nagy sikerrel járt s remélik, hogy hamarosan összekerül az az ötezer válogatott férfi, aki, megfelelő kiképzés után, elláthatja majd az angol fővárosnak ezt légvédelmi szolgálatát, valószínű, hogy London után a többi angol nagyvárost is léggömbsorfallal veszik majd körül, kivált pedig a nagy ipari központokat, hogy egyszersmindenkorra elvegyék az ellenséges repülőhaderők kedvét a támadástól. Anglia mellett persze más ország sem marad tétlen légvédelme kiépítésében Kivált Franciaország buzgólkodik élénken ezen a téren.
Francia szakértők is mind hangosabban követelik Párizs körül, illetőleg felett egy ilyen „légi Maginot-vonal” létesítését, mely ugyanolyan áttörhetetlen erőssége emeli majd a francia fővárost, mint a keletfrancia határokat az ott elhúzódó híres Maginot-féle földalatti beton-erődsor. Amerika, mint annyi másban, itt is egészen újszerű, meglepő gondolatot vetett fel. Az ötlet Tesla Miklósé, a nagy magyar-amerikai elektrotechnikusé: villamossággal telitett port lövellnének nagy magasságba, úgyhogy a védeni szándékolt várost valósággal villámos porfüggöny veszi körül.
Amelyik repülőgép ebbe belekerül, annak mótorjában tüstént elromlik a gyújtokészülék, a gép kényszerleszállást szenved és a védők zsákmányául esik. Ez az elgondolás tehát lebegő dróthálózat helyett lebegő porfallal védené meg a várost. Felettébb emlékeztet ez a módszer az olaszok legújabb kísérletére. Fémporral töltött gránátokat lövöldöznek az ellenséges repülőgép felé; a szétszóródó finom fémporfelhő sokáig lebegve marad és menten megbénítja a beléje jutó repülőgép mótorját.
Azt persze ma még nem tudjuk eldönteni, mennyit érnek ezek a légvédelmi módszerek. Az angolok meg a franciák nagyon bíznak a léggömbzárak áttörhetetlenségében, de erre nézve sincsen még egyöntetű vélemény. A végső feleletet mindenesetre majd csak egy nagy, általános „főpróba”, a jövő háborúja hozhatja meg....
Ernyel Frigyes.
