Népkultúra

A minap egy társaságban arról volt szó, hogyan születik a népkultúra, hogyan gyarapodik, milyen utakon kerülnek bele új elemek. Miközben igyekeztünk minderre egy általános szabályt találni, vagyis kiválasztani a sok forgalomba levők közül egyet, nekem szakadatlanul egy közeli emlékem járt az eszembe.

Egyik alföldi város határában gázoltam a friss szántást a múlt év december elején. Az idei enyhe télelő alig különbözött a késő őszi időtől, hónak, fagynak semmi nyoma sem volt, vígan folyt a háborús zavarok miatt elhúzódott szántás. Az otthonos, ősi, halhatatlanul szimbolikus kép: a párásodó délutánban az eke, az ekét tartó béres, a négy ökör az ostoros gyerekkel, s ballagnak szépen, komótosan, hasítva a tarlót. A legény közben dalolt. Előbb a megszokott mű-magyar nótákat.

Azután egyszercsak a Buday-féle Szegedi Kis Kalendárium egyik szép parasztnótájára kezdett rá, melyről biztosan tudom, hogy nem volt ismeretes a mi vidékünkön. De már hallottam cigánytól igen különböző helyeken, rádióban is, tehát világos, hogy így jutott el, Buday György Kalendáriumának s az új nótát kereső cigánynak a közvetítésével a szentesi határ népéhez, s vált népművészetének elemévé az eredetileg is népművészeti alkotás.

De kis hallgatás után mi zendült fel az ökör farától! "Lehozom a csillagot én", ígérte a legény érzelmesen, kieresztve hangját, a népszerű sanzon hangjaival. Hol tanulta? Cigány, rádió, esetleg tánciskola. Mert hiszen ilyen is van már a tanyák között és ott "a modern táncok is tanítva lesznek" természetesen. De értékkülönbséget a "Liba, liba" és a "sláger" között aligha éreznek a tanyaiak, egyik éppen úgy hangulati kifejezés nekik, mint a másik. Még kevésbé tudnak arról, hogy az egyik beillik népkultúrájukba, a másik pedig nem.

Esteledett. S az egyik tanya felé kis embercsoportot láttam igyekezni. Feltűnően voltak öltözve. Ketten valami fehér kántusban, ketten fekete subában, egy valami szedett-vedett katonaféle ruhában, egy pedig feketében volt s ütött-kopott keménykalapban. Az egyikük házforma alkotmányt vitt a hóna alatt. Betlehemesek voltak.

Csodálkoztam, mert az én gyermekkoromban nem volt szokás a mi vidékünkön. Mióta járnak itt is, kérdeztem az embereket. Csak két éve, volt a válasz, akkor tanította rá őket a tanítóúr, a mondókákat is könyvből tanulták, ismétlőiskolás kamaszgyerekek. Egy pár fillért kapnak egy-egy tanyában, vagy néhány tojást. Karácsonyig húsz-huszonöt pengőnyit összemunkáznak, de hogy bejárhassák a határt, hát már december elején elkezdik.

Ez tehát már a harmadik forma. Más vidék eredeti népművészeti elemének tudatos terjesztése. (Az Isten áldja meg érte a tanítóurat.) Kérdeztem az embereket, tetszik-e nekik a "móka". Nagyon tetszik. Bizony nagy szórakozás a tanyai életben. Meg fog gyökeresedni. Népszokás lesz.

Joó Tibor