Bajcsy-Zsilinszky Endre könyve - Athenaeum
A kisebbik Hunyadi-fi életerős, vérbő emléke sosem halványult el bennünk. Személyisége legyőzte a történet személyek elé tornyosuló akadályokat, az iskolai oktatás unalmát, a szálló évek vastagodó korát, a nagyközönség közönyét. Egyéniségének ereje, amely sikeres politikájában diadalmaskodott, megbirkózott a századok gyorsan felejtő folyásával. Mátyás alakja élőként, sikere csodaként, neve fogalomként itt élt miközöttünk. Azon ritka, talán egyetlen hőse volt történetünknek, akit tisztelt a nép és becsült az intellektuel. Egyetlen volt nagyjaink között, aki intelligenciát és népet egyformán meg tudott hódítani: kiváló magyar hadvezér, és ritka nagy a diadala!
De ez a századokkal versenyző egyéniség csak akkor válik igazán életessé, ha markáns személy nyúl hozzá. A közvélemény sablonával, a történelem szürkeségéből csak az az író tudja előfényesíteni, aki maga is egyéniség, tűz, erő, tehetség. Máskülönben a nagy Korvin alakja, menthetetlenül elszürkül, kicsinyessé, érthetetlenné, embertelenné vagy magyartalanná válik. Ezért nem mondott semmit a magyarságnak Czuczor unalmas eposza, vagy a derék Kisfaludy romantikusan jóindulatú vígjátéka. Úgy látszik, hogy ez a túláradó egyéniség nem bizonyult hálás tárgynak szépírók kezében; igazi lényegét inkább tudósok közelítették meg: a derék Teleki József, akinek a munkája már csak méreteiben is méltó volt hőséhez, az éles szemű Horváth Mihály történetünk nagy rendszerezője, vagy a szorgalmas Fraknói Vilmos, adatrengetegek fáradhatatlan felkutatója.
Amit előző nemzedékek megkezdtek, a 20. század folytatta. Modern korunk modern fogalmait alkalmazta erre az érdekességét soha sem vesztő egyéniségre; de Mátyás örökös aktualitásának mindez nem ártott. E sorok írója egyetemei évei alatt hallhatta két olyan kiváló és ellentétes módszerű történész előadásait Mátyásról, mint Szekfü Gyula és Mályusz Elemér és kettejük időszerű tudománya csak annál impozánsabbá, erőteljesebbé rajzolta ezt az elnyűhetetlenül értékes alakot. A modern tudomány jó háttérré válik, ami annál élesebben vetíti előre tárgyát: ezt érezhetjük Bajcsy-Zsilinszky könyvének olvasásakor is.
Szinte a definíciók határozottságával jelenti ki legelső lapjain: "Mátyás király Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost jelenti, Rákóczi és Kossuth pedig a mai, a legmaibb idők harcait." E mondattal beállítja hőség az időtálló magyarok természetes sorába és kitűzi műve célját. Lehet-e nagyobb feladatot elvégezni, mint Mátyásban a magyart és a politikust keresni? Hiszen ez ama két végső jegy, amiből teljes egyénisége legjobban megismerhető, ami a kései utódot leginkább érdekli és ami a magyarság válságos perceiben legfőbb aktualitással tud szolgálni.
Ha a szerző maga is egyéniség és nem szürke toll-bürokrata, a tárgyi nehézségek nem győzedelmeskednek felette. A divat és a politika csábításai (irodalmunk nagy veszélyei) nem árthattak Bajcsy-Zsilinszkynek sem. Nem alkudozott irodalmi kuruzslókkal, nem hódolt be előítéleteknek és nem tett engedményeket a divatos és népszerű műformájú vie romancée javára. Ez az elbeszélő mód úgyis nyűgös megjelenési forma lenne Mátyás életerős egyénisége számára és nagysága éppúgy kimaradna belőle, mint a való élet a tudományos definíciókból. Így hát esszé lett a munka, magyaros műforma, hálás és szerény, amely rövid terjedelmű és mégis sokat enged elmondani.
Sokat enged elmondani és a szerzőnek főként a nemzetpolitikáról van mondanivalója. A mátyási politika ígérete az első mondatok után elfog minden olvasót és lenyűgözi a gondolkodó főt. A nemzeti történet dicsőséges korszaka, amikor a magyarság birodalmi gondolatát valósággá formálhatta, amikor dicső csaták után államépítményét olyan csodálatosan magasra emelhette, eseményekkel sűrű századok után sem hagyja érintetlenül az olvasót. A nagy magyar naplemente, amit Mátyás harminckét éves uralma jelent, még kései tükörképében is fényt sugároz. Ezt a naplementei ragyogást mutatja a könyv.
A tudós bizonyára megdicséri éles ítélőképességét, ami az aktualitás béklyóiban járó publicistánál ritka dolog és ami helyesen világítja meg igaz távlatokba helyezi a nagy Hunyadi politikáját. Az olvasó pedig dicsérhet, hogy hű maradt az esszé elveihez és nem szélsőségeskedik a tudományos unalom vagy az érdekességhajhászó szépirodalom felé. Megtartja a tisztes középszert, a nem hivatásos írók ritka erényét.
Személyes meggyőződés tudományos kutatások eredménye és egyéni ítélet vegyül össze mondataiban és ahol ezek hárman a legtökéletesebb módon találkoznak mint pl. Mátyás és Podjebrád szembeállításában, az úgy is tehetetlen császár jellemzésében, ott a magyar esszéirodalom legkiválóbb részeiben gyönyörködhet az olvasó.
Mátyásról írni annyi, mint a magyar dicsőséget keresni. És ezt a tanúságos Mátyást napjaink kis magyarjának érdemes volt felmutatni.
Kósa János
