Mesterséges lélegzőkészülékkel dolgoznak a búvárok is. Ezek az eszközök is automatikusan termelik az oxigént a víz alatt és a kilehelt levegőből kivonják a szénsavat. Sztratoszféra-repülésre induló léggömbösök és pilóták is ilyen szerkezettel védekeznek a levegő ritkasága ellen, hacsak nem teljesen zárt gondolában vagy kabinban kelnek útra. De még ebben az esetben is külön berendezés gondoskodik róla, hogy a fülke belsejében állandóan rendes nyomású levegő legyen.

Legújabban a hegymászók is oxigénbelélegzőkészülékhez folyamodnak néha, ha nagy magasságokba akarnak feljutni. Csakhogy ilyenkor az „oxigéngép” nem váltja mindég be a hozzáfűzött reményeket, mert az oxigéntartályok túlságosan nehezek én cipelésük az amúgy is agyonterhelt és ezer veszély között forgó turisták számára nagy fáradságtöbblet. Mégis előfordult, hogy a kimerüléstől, levegőhiánytól eszméletét vesztett természetjárót csak idejében alkalmazott oxigénbelélegzés mentette meg a haláltól.

Hanem legsúlyosabb a probléma akkor, amikor a beteg lélegzőizmai bénultak meg. Az ilyen szerencsétlent csak úgy tarthatjuk életben, ha teljesen zárt kamrába helyezzük s abban önműködő szivattyúk tartják fenn számára a légcserét. Ez a készülék tehát valósággal a beteg helyett „lélegzik” s tulajdonképpen ezt szokás „géptüdő”-nek nevezni.

Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy gyermekbénulásban szenvedők életét a géptüdő hosszabbította, sőt mentette meg. Egy ízben például egy Kínában megbetegedett amerikai fiatalembert ilyen lélegzőkamrába tokozva szállítottak a Csendes óceánon át hazájába. Közben nagy gonddal vigyáztak arra, hogy a szivattyúk hajtásához szükséges villanyos áram egy pillanatra se szakadjon meg, mert a legkisebb szünet a beteg halálát okozhatta volna.

Szerencsére minden baj nélkül bonyolódott le a veszedelmes utazás és a beteg, aki persze egy pillanatra sem hagyhatja el lélegzőgép-börtönét, hír szerint, egészen jól érzi magát. Állítólag még sakkozik is és egyéb szórakozásokkal tölti idejét. Elképzelhetjük azért, hogy nem éppen irigylésreméltó az ilyen élet, bezárva egy acélhengerbe s tudva azt, hogy gyarló villanyszerkezetek működésétől függ az ember létezése.

Mert, ha a mótorok tevékenységében valami hiba esik vagy a szivattyúk felmondják a szolgálatot és tüstént nem sikerül a zavart kijavítani: a beteg elveszett. Bizonyos, hogy a beteg és hozzátartozóinak fejében gyakran megfordult a kínzó kérdés: meddig él? Meddig kell még így, géptüdőbe zárva létezni, kirekesztve az egészséges emberek társadalmából, de még a közönséges betegekéből is, akik legalább úgy ahogy szabadon használhatják testüket?

Erre azonban a kezelőorvosok nem felelhetnek. Gerincvelőgyulladásoknál úgy szokott történni, hogy a bénulást követő hetekben a tünetek részben visszafejlődnek a helyes kezelés mellett a baj ha - ha jóindulatú, - javulni szokott. De erre csak egy esztendőn belül számíthatunk. Azon túl már az idegek elsorvadtak és nem valószínű hogy a beteg állapota valaha is helyreálljon. Akkor a géptüdő feladata már csak az, hogy a beléjezárt beteg tengődését, amennyire lehet, meghosszabbítsa….

Hogyan is fest a „géptüdő”? A lélegzőkészülékek különböző fajtáit már évtizedek óta ismerik és használják, a „géptüdő”-t azonban legújabban fejlesztették ki, mégpedig elsősorban amerikai feltalálók. Amerikában orvosi készülékek építésével foglalkozó gyárak már rendszeresen gyártják is ezeket a gépeket, kivált, mióta kiderült, hogy nemcsak bénulásos betegek, hanem gázzal mérgezettek, vízbefúltak, áramsújtottak és koraszülöttek mesterséges lélegeztetésére is alkalmasak.

Szomorú dolog mindenképpen, ha az embernek valamelyik fogyatékos érzékszervét, testének elvesztett képességét műszerekkel, gépi eszközökkel kell pótolnia. De így sokszor olyanok számára tesszük elviselhetőbbé és hosszabbá az életét, akiket betegségük máskülönben szenvedésre vagy korai pusztulásra ítélt volna.