Hangyák útja - 4-5-6. fejezet

4. A csíny becse

Amint anyám javasolta, aludtam egyet erre a Gocsovszkynéra. Jól azért nem aludhattam, mert éjnek idején jöttem reá, miért tűntek el nyomtalanul ezek a Gocsovszkyak.
Mint egy vérbeli politikus, egyenesen megkerültem a kérdést. Úgy tettem föl magamnak a kérdést, hogy más, hasonló sorsú emberek miért nem tűntek el nyomtalanul a falu népének emlékezetéből? Ott van például a pipás Lajosbá esete, akinél magányosabban senki nem élt a faluban. Vagy a macskás Sáriné élete, aki csak hallomásból tudta, hogy férje is lehet egy fehérnépnek, meg gyermekei, ha Isten is úgy akarja. Vagy a három kisasszony. Azok is nagy magányosságban éltek, hiába voltak hárman egy födél alatt.
Nézzük csak meg közelebbről, mondjuk, ezt a pipás Lajosbát: egyedül az ő házának ablaka volt valami állati hártyából, vagy kutyabőrből, soha be nem üvegeztette. Amikor a kikupálódott, üvegablakos házú szomszédok föltették neki a kérdést, mikor fogja már beüvegeztetni azt a kicsi ablakot, ő kurtán azt felelte, soha. Neki elég az a fény, ami van odabent. Különben sem szeret üldögélni odabent. Kint üldögélt a kapu előtt mindig és leste, melyik gyermeket kellene kiherélni... Viccből, persze, nem igazából. De ha viccből is emlegette ezt a kiherélést, akkor is látszik, hogy csínytevésen járt az esze. Törökdohányt termesztett titokban a háza mögött, a kukoricásban, ezt ő nem törvényszegésnek tekintette, hanem egyszerű csínytevésnek.
Milyen szépek voltak azok a dohánylevelek abban a kicsi kukoricásban! Minden levelet számontartottunk, mintha minden levél a miénk lett volna. Titokban. Ha mi, gyermekek, ezt a dohányt megdézsmáltuk, s pipás Lajosbá észrevette, nem mondta, hogy tolvaj gyermekek vagyunk, csak hunyorított, s cinkosan figyelmeztetett, nehogy a szalmakazal tövében szívjuk el az ő dohányát. Persze, hogy ott szívtuk el! Mély lyukat vájva a szalmakazalban. El is mondtuk neki. Ő csak a fejét csóválta, nem ijesztett reánk, hogy megmondja a szüleinknek, vagy ilyesmi. Szerettük ezt a pipás Lajosbát, már csak azért is, mert ő nagyon szerette a csínytevéseket. Nagy volt nála mindenféle csíny becse. Persze, hogy nem lehet elfelejteni azt az embert, aki becsben tartja az emberi csínyeket!
Ez a Gocsovszkyné csak az igazságot kereste. Egyedül az igazságot. A pontosság kedvéért, a tiszta igazságért élt. Nem tudta, hogy kevés igazság van a földön. Ami van, majdnem mind unalmas igazság. Ezt a majdnemet most én is csak a pontosság kedvéért teszem ide, legalább ennyi maradjon Gocsovszkyné szelleméből. Mert amint már tudnivaló, egyéb nem marad Gocsovszkynéből, csak az a majdnem, amit én tettem az ő szellemiségéhez. Nagylelkűen. Csakugyan, miért is emlegetné ma valaki a faluban ezt a Gocsovszkynét? Nem volt neki semmi csínytevése, se kirívó viselkedése, szokása sem volt, amit föl lehetne hozni, alkalomadtán. Nem történt semmi véle, csak éppen élt. Éppen itt, a faluban. Érdem és hiba nélkül élt itt, közöttünk. Észrevétlen. Úgy is ment el...
Ez a macskás Sáriné, mennyire más volt, istenem, mennyire más ember volt ez a macskás Sáriné! Pedig az ő nevéhez sem fűződnek nagy cselekedetek. Se nagy bűnök. De ha valaki sok macskát tart a faluban, azt mondják ma is róla, olyan, mint az a macskás Sáriné. Azt mondják, holott még azt sem tudják, miért tartott sok macskát ez a macskás Sáriné. Én viszont tudom. Azért tartott sok macskát, mert tűzifája mindig kevés volt és különben is fázóslábú volt. A macskákkal melegíttette a lábát télvíz idején.
Élnek ma is értelmesebb emberek a faluban, akik nem azért emlegetik macskás Sárinét, mert neki sok macskája volt. Ezek az értelmesebb emberek megfigyelték, hogy ennek a macskás Sárinének a természete hajszálra megegyezett a macskák természetével. Naphosszat rótta felszeg utcáit, bekukkintott sorra a záratlan kapukon, szétnézett az udvarokon, van-e itthon valaki, kérdezte, akkor is, ha tudta jól, nincs otthon senki. Nem lopni járt, csak a kíváncsi természete vitte őt, hogy lássa, ki mit csinál, helyén van-e minden portán a kapa, gereblye, bőg-e valahol egy tehén, van-e vizük a tyúkoknak, nem csapkodja-e a szél valamelyik nyitva felejtett ablakot. Én odasorolom a csínytevések közé ezt a nagy kíváncsiságát.
Mennyire más volt ez a macskás Sáriné! Számontartják, emlegetik ma is őt, hol a sok macskájáért, hol a természetéért. Pedig róla sem tudja senki, honnan s miért került ide, abba a kicsi házba, mely ott volt a református papilak mellett, közvetlenül. Mindig megcsodáltam a macskás Sáriné házát s udvarát, valahányszor elmentem a kapuja előtt, leazon. Még úgy is volt, hogy behívott, gyere, te, gyermek, vegyél egy vackort. Pirosbelű vackort vegyél... Istenem, hol van már az a világ, amikor valahová behívnak egy arrajáró gyermeket, pirosbelű vackorért? Már nincs meg az a szép, meghitt formájú házikó. Megvette valaki. El is adta. Eladták kétszer is anyám szerint, hogy biztos legyen.
Most, azon a helyen, ahol az a kicsi ház volt, s az a bársonyos füvekkel benőtt udvar, új házat épített valaki. Éles sarkaival valósággal kikönyököl az útra. Piros teteje van ennek az új háznak, divatos műanyagból. Piros, mint hajdanán a macskás Sáriné vackorának a bele. Csakhogy ez más pirosság. És termopán ablakai vannak neki. Talán az ajtók is mind termoplánból vannak, ahogyan errefelé mondják. Ide még az igazságkereső Gocsovszkyné sem szívesen költözne, ha élne. A macskás Sáriné pedig a faluból is elbújdosna. Valahová messze. Talán oda, ahonnan jött, valamikor. Persze, vinné magával a macskáit is. Mindegy szálig.

5. Kisasszonyok

Elgondolni is rossz, hogy ez a Gocsovszkyné, amikor nagy csöndben elment örökre, miképpen tudta magával vinni a kisasszonyokat is. A feledésbe. Mert most kérdezhetném bárkitől a faluban, mit tud a kisasszonyokról, nem tudna nekem válaszolni. Csak rándítana a vállán, legjobb esetben odatenné mutatóujját a saját orrához, megnyomná kétszer-háromszor, közben ismételgetné azt a szót, hogy kisasszonyok, kisasszonyok... És a végén azt mondaná, fogalma sincs, kik lehettek azok a kisasszonyok. Kivéve anyámat. De őt most hagyjuk ki. Nem nagyon szoktam őt kihagyni, amikor emlékezni akarok, de most hagyjuk ki. Eléggé megtárgyaltuk már, kik voltak ezek a kisasszonyok. És nem is érti, mit akarok én most ezzel a három kisasszonnyal, de különösképpen azt nem tudja fölfogni, hogy ezzel a Gocsovszkynével mit akarok. Mert őt már rajtam kívül meg sem említi senki.
A kisasszonyok ügyében ma reggel jó korán telefonált anyám - na, lám, most sem tudom őt kihagyni! -: vigyázzak, mert valami még eszébejutott. Azt mondta a telefonba: - Ugye, abban maradtunk a múltkor, hogy ez a három kisasszony, vagyis Póli, Erzsi és Jolán a Marosi Lajos leányai voltak, s férjhez egyik se ment, sem pedig gyermekeik nem voltak. Na, ez a dolog változott, mert Jolán egy kicsit férjhezment volt Tóth Józsihoz, még gyermeke is lett, de hogy azután mi történt Tóth Józsival, s azzal a gyermekkel, azt már kideríteni nem lehet. Hogy ők is eltűntek, az biztos.
Ezt a változást most szépen elkönyvelem magamban, aztán az jut eszembe, hogy ez a Gocsovszkyné miért ott kereste az igazságot, ahol én azt a közepes uborka nagyságú halat fogtam? Miért nem ment át a kisasszonyokhoz ? Mert ott aztán rengeteg szép igazságot találhatott volna. A kisasszonyok gyönyörű könyveiben. Sok, szép igazságot és kitalált dolgot, vegyesen. Válogathatott volna kedve szerint. Hosszú, téli esték idején. Miért nem ment át hozzájuk néhanap, amúgyis nagyon magányosak voltak. Volt ott szép könyv elég. Sorjában, a polcokon. Ráadásul ez a Gocsovszkyné közelebb lakott a kisasszonyokhoz, mint én. Átmehetett volna hozzájuk bármikor. Én bezzeg át tudtam menni a kisaszonyokhoz gyermekkoromban. Gilisztát szedtem a kertjük alatt a horgászathoz. Egyszer egy malacot is vittem nekik két gyönyörű kötésű könyvért. Kikunyeráltam anyámtól azt a malacot. Szép malac volt, a farka mintha meg lett volna csavarintva. Sajnáltam is.
Már hazafelé elkezdtem nyitogatni a könyveket. A fedőlapon ott volt Széchenyi István arcképe, belül pedig a Hitel, Világ, Stádium. És oda volt írva még a Lampel József neve, s az évszám, 1903. Én, bezzeg, átmentem ezekért a könyvekért, amikor még annak a szónak a jelentését sem ismertem, hogy stádium. Át tudtam menni. És át tudtam menni akkor is, amikor a kisasszonyok egy anyámnak való könyvet adtak, hogy azt vigyem haza neki. Tiszta ingyen. Ajándékba. Milyen szép könyv volt az is! Jókai írta. Sárga tulipán volt a borítóján. A tulipánok levelei még kiállottak. Annyira, hogy éreztem a leveleket az ujjammal. Anyám nagyon szerette ezt a Jókai-könyvet. Én tudtam, miért. Pedig nem mondta. Tele volt majdnem minden lapja szerelemmel és izgalmas történetekkel. Apám viszont nem szerette ezt a könyvet. Nem volt benne tudományos dolog, azt mondta, amiben nincs tudományos dolog, az semmit nem ér. Az olyan könyv álmodozóknak való.
Úgy látszik, ez a Gocsovszkyné sem szeretett álmodozni. Azért nem ment át a kisasszonyokhoz. Vagy nem is tudott azokról a szép könyvekről. Azt hihette, ebben a faluban a népek nem is láttak könyvet. De a papról, Páll Dénesről csak kellett, hogy halljon valamit, ha ő maga nem is járt templomba. Kellett, hogy halljon róla, mert híres ember volt ez a Páll Dénes. Főrendiházi tag ! Volt úgy is, eljöttek direkt érette, Pestről. Hogy mondja el a véleményét valamiről. Ő pedig bizonyosan jól el tudta mondani a véleményét akárhol, s akármiről. Nagytermetű, mélyhangú, kerek fejű, méltóságteljes ember volt ez a Páll Dénes. Ahová ő belépett, azonnal lehetett érezni, hogy fontos ember lépett be oda. Én, bevallom, nem szerettem ezt a Páll Dénest. Egyszer a körmömre ütött valami semmiségért az iskolában. Mert bejárt oda is néha, látni akarta a jövendő nemzedéket. Amikor a körmömre ütött, valószínűleg nem lehetett valami jó véleménye a jövendő nemzedékről.
Most már mindegy, én nem szerettem őt. Előfordulhat sok minden az életben, még az is, hogy ezt a Páll Dénest Gocsovszkyné sem szerette valamiért. De tegyük fel azt az egyszerű kérdést is, hogy egyáltalán szeretett-e valamit ez a Gocsovszkyné? Az igazságon kívül? Mert ha csak az igazságot szerette, mégpediglen kizárólag, akkor az sincs kizárva, hogy épp ezért ment az ő neve feledésbe. Szerette-é ez a Gocsovszkyné például a spenótot? A kisasszonyoknál spenót is volt mindig. És volt ott mindenféle vetemény és apró állatok is voltak. Gazdálkodtak ezek a kisasszonyok. Pedig fiatalabb korukban arról volt szó a családban, mármint a Marosi Lajos családjában, hogy mind a három leánykát taníttatják. Legyen mind a háromból úriasszony. Ezért szerezték be jó előre azt a sok szép könyvet. Mégis, valamiért elhervadtak ezek a kisasszonyok. El, mind a hárman. Ezüst eszcájggal nem ettek, pedig volt nekik az is. Az udvarra sem szoktak szépen kiülni, mint az urak, különösen késő, nyári délutánokon, amikor már hajlik a nap. A szép, haloványkékre festett házukban sem gyönyörködtek, csak eljártak előtte, mintha nem is lett volna a saját házuk. Mintha nem nekik találták volna fel ezt a földi életet.
A kisasszonyok közül ez a Jolán ugyan nekifutamodott a valóságos életnek, mert ugye, amint anyám megtelefonálta, egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, gyermeke is született, de úriasszony nem tudott lenni belőle valamiért. Hát van nékem időm arra is, hogy ennek okát kiderítsem? Nem elég nekem ez a Gocsovszkyné? Mert még róla sem tudok semmit. De hogy legalább hű legyek Gocsovszkyné igazságkereső szelleméhez, s a pontosság kedvéért is, azt mondom, majdnem semmit nem tudok róla. Hiába ténferegtem képzeletben szürke, unalmas állomásokon, hiába jártam körbe a szomszédait, mert azok is eltűntek sorra, a múló idő ködében.

6. Kiszivárgott

Most már egyre idegesítőbbé válik számomra ez a Gocsovszkyné. Pedig megpróbáltam azt is, hogy politikai síkra tereljem az ő végleges eltűnésének ügyét. Említettem például, hogy mint egy vérbeli politikus, egyenesen megkerültem a kérdést. Vagyis másképpen tettem föl. Más oldalról nézve közelítettem meg ezt a Gocsovszkynét. Hátha onnan jobban látszik. Nem látszott jobban. De egy vérbeli politikus nem adja fel könnyen. És én most megint úgy teszek, mint egy vérbeli politikus. Kiszivárogtatok valamit erről a Gocsovszkynéről. Igaz, semmit nem tudok róla, de ez nem számít. Valamit azért kiszivárogtatok.
Most tanulmányozom a kiszivárogtatás módszereit. Módszert lopni nem szégyen. Olyan, mintha mesterséget lopna az ember. Még azt is megkockáztatom, legjobb, ha barátaitól lop módszert az ember. Mert azok nem jelentik föl, mint ahogyan egy idegen könnyedén föl is jelenthetné. Ezt én egy ötletes embertől tanultam, aki rádiót és televíziót árult a főtéren. Egyszer mondtam neki, te, Szasza, miért adtál el nékem olyan televíziót, ami csak itt működött, amíg kipróbáltad, otthon még be sem lehetett kapcsolni. Azt válaszolta, hát hogy adjam el a rosszat egy idegennek? Még följelent miatta. Egy barát pedig ehelyett meghív egy sörre, hogy beszéljük meg, milyen készüléket érdemes venni.
Most éppen egy kedves író barátom tollából származó cikket olvasok. Írja, hogy ő fontos eseményen vett részt, ahol “a nagy hiányzó“ éppen egy nagy szervezet országos elnöke volt. “A helybeliek úgy tudják, az elnök pihenőszabadságát tölti valahol.”
Hát persze, hogy a helybeliek tudják legjobban, merre jár az országos elnök! Lehet, maga az elnök sem tudja pontosan, épp merre jár. Annyi a látnivaló ott, ahol a pihenőszabdságát tölti. Vagy nincs semmi látnivaló, azt akarja, ne lásson egy ideig semmit. Elege van a népekből, csöndesen üldögél és elmélkedik. Valahol! Milyen talányos, milyen izgató, hogy hol is töltheti. Nem lehet tudni. Töltheti akárhol. Megteheti. Elnök. Hát egy elnök nem teheti meg, hogy ott töltse pihenőszabadságát, ahol akarja? A helybeliek tudják, hol tölti. Valahol. Ebbe az egész földkerekség belefér. Nem csak Európa, mert ugye, eddig az volt, hogy Valahol, Európában... Ezt a valaholt ők szépen kiszivárogtatják, s így az egész világ értesül a legfontosabb eseményről.
Mert a legfontosabb mindig az, ami valahonnan kiszivárog! A kiszivárgott hírekben ugyanis mindig van valami titokzatosság, köd és homály. Az ember természetéhez tartozik, hogy titkokat lessen meg, bepillantson a köd és homály mögé. Az embernek ezt a veleszületett természetét célozza meg a vérbeli politikus, amikor valamit kiszivárogtat. Most épp ezt a módszert próbálom ki, hátha így többet tudhatok meg erről a Gocsovszkynéről.
Kiszivárogtatom például azt a faluban, hogy beszélik, bizony, eléggé benőtte a gaz ennek a Gocsovszkynének a sírját, pedig...
Csak ennyit szivárogtatok ki. És várok. Hátha valaki fölkapja a fejét és fölteszi a kérdést: hol van a Gocsovszkyné sírja? És különben is, ki volt az a Gocsovszyné? Ezzel az egyszerű módszerrel máris szerzek valakit, aki hozzám hasonló módon, kutatni kezdi ennek a Gocsovszkynének a titkát. Azért kezdi kutatni, mert ott van az a két szó, hogy beszélik és pedig. Ha egyszer valamiről beszélnek az emberek, az nem lehet közömbös dolog, mellette nem lehet csak úgy elmenni.
A pedignek pedig még nagyobb a szerepe. Sejteti, hogy ez a Gocsovszkyné bizonyos összeget, esetleg egy egész vagyont hagyott rá valakire, hogy azért gondozza a sírját, emíg él. De nem gondozza. Pedig megígérte. Nem gondozza, mert gazember. Vagy eltűnt közben ő is a pénzzel, vagy a vagyonnal. Mert csaló. És ez a valaki érdeklődni fog mindenfelé Gocsovszkyné felől. És a sírjának gondozója felől. Milyen egyszerű az egész! Elterjed majd a faluban, hogy valami kiszivárgott egy csalóról, egy gazemberről, itt, a falu népének szemeláttára. És miféle nép lakik ebben a faluban, hogy elnézi, csalók és gazemberek vegyék körül?