Litvinov bukása

Budapest, május 7.
Amikor vagy tíz esztendeje a genfi zöld asztal mellé, a szerencsétlen briandi páneurópakonferencia megnyitásakor először letelepedett, rettentően elképedt a nemzetközi újságíró és diplomatatársaság. Ez volna az az egetverő tehetség, aki litván gettóból a london Eastenden át a nagy orosz birodalom külügyminiszterévé emelkedett?

Ez a rossz modorú, görnyedt vállú, pocakos, szemüveges kispolgár, aki angolul úgy beszélt, hogy a legszívesebben újból lefordították volna beszédeit a Népszövetség kitűnő tolmácsaival érthető angol nyelvre s aki még az oroszt is kerékbe törte? Ez a karrikatúra nyomta víz alá a ravasz és tehetséges Csicserint, a Kremli éjjeli baglyát, aki azért viselte ezt a nevet, mert nappal aludt hajnalig dolgozott? Könnyű volt kitalálni, hogy még munkatársai is utálták. Karachan órák hosszat ült mellette anélkül, hogy egy szót is váltott volna vele. Stein, a későbbi római nagykövet, percekig gondolkozott, amíg főnökét megszólította.

És mégis Litvanov túlélt mindenkit, Lenin egész nagy vezérkarát, a polgárháború vörös marsalljait, a Cseka mindenható főnökeit s csak most, most sem a saját hibájából, hanem az európai külpolitika fordulatai következtében tűnt el a süllyesztőben, ahonnan bolseviki nagyságok nem igen szoktak újból kiemelkedni!

Minden sikerét páratlan ügyességének, éberségének és simulékonyságának, nem pedig politikai tudásának és tehetségének köszönhette. Ha Amerikában születik, óriási vagyont szerez, mert ügynöknek és eladónak tökéletes lett volna! Neki mindegy volt, mi a kurzus, ki van fölül, ő kiszolgálta a „cheft” Sztalint s mással nem törődött.

Angliában nőtt férfivá, angol felesége volt s azért belül, a szíve mélyén, mint valahány whitechaleli bevándorló, rettentően respektálta a brit birodalmat, a City aranyát és az angol flottát. Ezért volt népszövetségpárti, ezért igyekezett a nyugati hatalmakkal szorosra fűzni a barátságot, de meg azért is, mert iszonyúan élvezte a maga állását, a külföldi utazásokat, az előkelő szállodákat és a finom nyugati életet. Úgy látszik, végig nem szokta meg és mindig új maradt neki.

Müchen után hiába volt már minden ügyeskedése! Napjai rövidre voltak szabva. Szörnyű megalázásnak, elképesztő kudarcnak vették a Kremlben, hogy Oroszországnak szava se legyen akkor, amikor előretolt európai szövetségesét a nyugati hatalmak elejtik.

A második nagy kudarca Litvinovnak a bolseviki kormány kikapcsolása volt a München utáni tárgyalásokból.

Nem használt már az a tagadhatatlan ügyessége, amellyel a japán- orosz tárgyalásokat vezette, a ravasz taktika, amellyel a tokiói kormányt, most másodszor Moszkvának igen előnyös kompromisszumba kényszerítette. Az se használt, hogy London végül mégis csak ráfanyalodott arra, hogy Moszkva segítségét keresse. A fanyalgó udvariasság, amellyel a lengyelek és a románok az orosz szövetség tervét fogadták, a fölény, amellyel az angol toryk még ma is kezelik az oroszokat, megadta a kegyelemdöfést Litvinov nyugati politikájának.

A hitleri nagy beszédben viszont már egy szó sem esett Oroszországról. Jó szó se, de rossz se! A nagy diplomáciai harc Moszkvába lendült át, de ezt a hadjáratot már nem Litvinov, hanem Sztálin maga vezeti.