13. Magasrangú kéményseprő

Milyen szépen megkért apám, ne vállaljak soha semmiféle magasrangúságot, mert az suppanásokkal szokott járni. Olyasmiket magyarázott nekem, hogy vannak mesterségek a világon, amelyekkel nem jár magasrangúság. Valahogy így van kialakulva ez a világ.
A kéményseprői mesterséget hozta fel egy alkalommal. Az jutott eszébe hirtelen. Azt mondta, nincs olyan, hogy valaki magasrangú kéményseprő. Persze, én már akkor akadékoskodtam, azt feleltem erre, azért a kéményseprő is leeshet onnan, a kémény tetejéről, ha véletlenül meg talál csúszni, vagy valami... Lesuppanhat ő is...
- Két malomban őrölünk - mondta apám és felhozott sokféle más mesterséget, amelyekkel általában nem jár semmiféle suppanás. S hogy egy malomban őröljünk, azt kezdte magyarázni, hogy a nagyemberségről van szó, mert a magasrangúság azzal jár.
Ilyen dolgok olyankor szoktak előkerülni, például aratásból hazafelé tartva. Hogy ne menjünk szótlanul egymás mellett.
Egyszer elég szúrósan szögezte nekem a kérdést, milyen elgondolás a részemről, hogy mikor a kévekötéshez lehajolok, odateszem magam elé azt a kockás füzetet, amely tele van idegen szavakkal, s azok közül kiveszek magamnak egyet, s azt egyet mondogatom, míg bekötöm a kévét? Nem túl sok ez dologból egyszerre? Mert jól csak egy dolgot lehet elvégezni egyazon időben... Ilyenkor mondtam én is, ami eszembe jutott. Hogy este túlságosan fáradt vagyok, s az a petróleumlámpa is csak pislog, nem lehet jól látni a betűket. Nagyot hallgattunk hazáig, de otthon megint elővett valamit az útról megmaradt beszélgetésből. Arra célzott, hogy aki így belebolondul a betűkbe, az olyan ember célja nem lehet más, mint a nagyemberségre való törekvés. Márpedig az suppanással szokott járni. Főleg akkor, ha a magasrangúságot is maga elejébe jelöli ki.
Egyszer, lefekvés előtt azt mondtam apámnak, hogy én a kéményseprői mesterséget nem szeretem. Túlságosan fekete az nekem. Azt csak példának hozta föl, mondta apám, van elég világosabb színű mesterség is a világon. Aztán hogy kissé kifehérítette a jövőmet, nyugodtabb lélekkel aludtam el.
Azért a magasrangú kéményseprő képe sokszor megjelenik képzeletemben. Különösen most, hogy ezt a Gocsovszkynét vettem elő. Aki csak az igazságot kereste. Kicsiny, tömött, fekete alakját magam előtt látom, amint görnyedve keresi az igazságot. Ebben a hitvány világban. És apám helyett gyakran teszem föl magamnak a kérdést: csakugyan, milyen világ az, amelyben egyre többen vannak, akik lelkesen vállalnak magasrangúságot? Nem nagyemberséget vállalnak, mert az magától jön. A tudomány vagy a művészet útján. Az más lapra tartozik. Kissé összekeverte apám a nagyemberséget a magasrangúsággal, de ezt a tévedését neki megbocsátom. Mert abban is van azért egy szemernyi igazság. Ha nem több!
Szóval, egyre többen vannak, akik nem félnek a suppanásoktól. Ezek a magasrangúsági posztot szívesen vállalók. Ha félnek is valamitől, nem vallják be, hogy félnek. Azt mondják, nem kívánnak nyilatkozni. Mert ők csak akkor nyilatkoznak, ha kívánnak nyilatkozni. Milyen érdekes a nagyrangúak szavajárása és viselkedése! Már alá sem írnak valamit, hanem inkább ellátják kézjegyükkel. Azt a papírt, amit eléjük tesznek. A magasrangúak nem is mondanak semmit szívesen. Ehelyett inkább úgy fogalmaznak... Szeretnek fogalmazni. Mondani, azt nem szeretnek. Ténferegni, lődörögni sem szoktak a magasrangúak, hanem ellépni szeretnek. Mondjuk, a felsorakozott népek előtt. Elhaladnak előttünk, majd, ha olyan az alkalom, elhelyezik a kegyelet virágait. Nem odateszik azokat a virágokat, hanem elhelyezik. Szépen. Még meg is símítanak egy félreálló szalagot. Mindig van valahol egy félreálló szalag, amit helyre kell igazítani. Szépen. Félreálló szalag nélkül el sem lehet képzelni egy ünnepélyes koszorúzást! Ezek a magasrangúak nem közöttünk vannak, ha éppen oda jönnek, ahol mi vagyunk, hanem a körünkben. Megtisztelnek a jelenlétükkel. Ha pedig nem tisztelnek meg, akkor nagyon hiányzik nekünk az ő jelenlétük.
Erről a szegény Gocsovszkynéről azt sem lehet tudni, honnan jött a mi falunkba. Még a szavajárásáról sem lehetett megtudni semmit. Sem pedig tájszólásáról. Idegen tájra jellegzetes kiejtése sem volt neki. Pontosan úgy beszélt, amiképpen mi beszélünk.
Ezek a magasrangúak szeretnek utazni. Hazajővén mindig hoznak nekünk valamit. Főleg más tájakon honos szavakat. Minden második mondatukba beléteszik azt a szót, hogy egyébként. Valósággal imádják azt a szót, hogy egyébként.
A mi, megszokott, szimpla mert szavunk nem elég elegáns nekik, azt mondják helyette, hogy hisz. Hisz, ha meggondoljuk... Hisz, ha nem gondoljuk meg...
Ezek a magasrangúak mostanában mindegyre felszólítanak minket. Így: azt tudni kell... És meg is fogalmazzák, mit kell tudnunk nekünk. Markánsan fogalmazzák meg, hogy jobban értsük. Maholnap, ha varjú száll a csűr tetejére, markánsan fog oda leszállani, nem egyszerűen.
Ezek a magasrangúak egész szekérrevaló semmitmondó szóval szoktak hazajőni idegenből. Hogy azokat mi megtanuljuk. De nem szekérrel hozzák, hanem záros helyeken. Repülőn, autómobilon, vonaton. Mert attól félnek, a szekérről lehullanának. A rázódástól. Féltik a podgyászukat. Félthetik is. Nagyot suppanna az a podgyász, úgy megpakolták...
Néha olyan képtelenségekre gondolok, hogy ezek a magasrangúak, ha kéményseprői állásba neveznék ki őket, akkor is magasrangúak lennének. És azt is el tudnák intézni, hogy ne legyenek feketék. El tudnák, hisz... Egyébként nekem már mindegy. Maholnap csöndesen elmegyek, mint ez a szegény Gocsovszkyné.
 
14. Lelkek földrajzilag

Most éppen Cambridge városában gyönyörködöm. Szép város ez a Cambridge. Ott látható a mama verandájának sarkában. Egy elromlott hűtőszekrény tetején. Színes képeslapon. Ez a színes képeslap neki van támasztva egy vörösszínű, medgyesi virágvázának, melyben kihegyezett ceruzák sorakoznak. Az egész látnivaló reá van téve egy csipkézett terítőre, amit mama csinált valamikor. Békeidőben. Ez a csipkézett terítő valósággal körbefogja Cambridge látképét. Mondhatnám azt is, kiemeli a környezetéből. Jól is teszi. Mert a környezetében haszontalan könyvek vannak. És egy régóta nem járó csergőóra. Mennyire más így, a csipketerítővel körbevett Cambridge!
Ha most látná Marci ezt a színes képeslapot, bizonyára meg lenne elégedve az elhelyezésével. Földrajzilag. Illetve háztájilag. Mert ő küldte ezt a képet, Marci. Öcsémnek a fia. Aki tulajdonképpen Oxfordban tanul, de valamiért át kellett mennie Cambridgebe és azért küldte mamának ezt a városképet, nehogy valami fontos eseményről lemaradjon. Mármint mama.
Jó gyermek ez a Marci. Kitanult Pesten néhány mesterséget, de azért egy kicsit átment Oxfordba. Erről a falumbéli Jolán esete jut eszembe, aki egyszer egy kicsit férjhez ment volt Tóth Jóskához. Nem nagyon, csak egy kicsit.
Szóval, jó gyermek ez a Marci. Amikor eljön mamához, mindig azt keresi, miben segíthet mamának. Szeret ő itt lenni mamánál, ha éppen ideje van rá. Mert itt csönd van és jó a levegő. Szerintem itt is maradna örökre, ha meg tudna élni valamiből. De nálunk bajosan lehet megélni valamiből. Különösen, ha megöregszik az ember. Csak mama tud megélni. Na és ez a Gocsovszkyné tudott megélni idős korában is. De azt mai szemmel nézve nem lehet életnek nevezni. Ezt ez a jó gyermek, Marci is tudja. Nem véletlenül ment Angliába.
Nem tudom, hány ház van most a falumban, s azt sem, hány benne a lélek. De azt tudom, hogy nálunk is megmozdultak a lelkek földrajzilag. Mennek, szerteszéjjel a nagyvilágba. A legmesszibb azért Zizi jutott el. Ez a tudós-természetű, jólelkű asszony. Honoluluba jutott. Ahol a madaraknak színes, lobogó tollazatuk van.
Nem is értem egészen, miért kezdtek elvándorolni a lelkek innen, földrajzilag.
Itt van például ez a Cambridge. Soha nem jártam arra. Akárcsak mama. Vagy ez a Gocsovszkyné. Olvasom, hogy még a rómaiak előtt is laktak ott emberek. Nálunk is laktak. A rómaiak pedig nem csak Cambridgeben, hanem Siménfalván is hagytak nyomot maguk után. Pontosabban holmi cserepeket. Ezekből néhányat bele is hajítottunk Magyari Ferivel a patakunkba. Legyen ott is római cserép. A patakunkban. És hagytak rézpénzeket, amiket apám talált meg szántás idején a kertünkben. El is vitte azokat nyomban az iskola igazgatójához, hogy legyen az iskolánknak is római rézpénze. De nem lett. A pénzt elvitték Bukarestbe, mert a hatóság úgy látta jónak, legyen Bukarestnek több rézpénze, mint amennyije volt. Így helyes ez, mondta a hatóság, amikor zsebrevágta azokat a szép rézpénzeket.
Írják, hogy egy időben vikingek telepedtek meg Cambridgeben, akik szerettek kereskedni. Ezalatt az idő alatt a város központja eltolódott a bal parti Castle Hillből a folyó jobb oldalán levő területre, amelyet most Quayside-ként ismernek.
Nálunk is pontosan így történt. Még vikingek sem kellettek ahhoz, hogy a falu központja időnként eltolódjék alszegből felszegbe. Vagy fordítva. Attól függően, hol lakott éppen a lefontosabb hatósági ember. Csak a kuglipálya nem tudott eltolódni, mert az örökösen használatban volt. Vasárnaponként. Azért szerintem az alszegiek a kuglipálya alsó részét tekintették a magukénak, a felszegiek pedig a felső részét. Én ennek különösen tudtam örvendeni, mert az a felső rész bordópirosra volt festve. Igaz, ez a pálya valamivel keskenyebb volt, mint a másik, de a színes mivolta kárpótolta a keskenységéért. Felszegi voltam magam is és ezzel a beosztással teljesen meg voltam elégedve. Mindaddig, amíg ezt a kuglipályát tönkre nem tették az új rendszer pökdöső, részeges, lődörgő legényei. Amikor még az árvíz is végigment itt, azzal már nem törődött többé senki.
Erről a Cambidgeről szépen le van írva az is, hogy 1068-ban, két évvel Anglia térdre kényszerítése után Hódító Vilmos építtetett egy várat Castle Hillen. Mint az új királyság többi része, Cambridge is a király irányítása alá tartozott.
Minálunk nem kellett senkit térdre kényszeríteni, ha valaki építeni akart. Téglát vett, fát, meszet és épített. Saját maga. Esetleg kalákában. Ha közben nem bukott térdre vagy orra maga is. Szóval, ez az építkezési dolog nálunk sokkal egyszerűbben volt elintézve. Hódító Vilmosnak sem kellett lennie, aki építkezésbe fogott. És itt van ez a királysági irányítás. Nálunk kizárólag kiskirályok uralkodtak minden időben. Esetleg a rajonnál vagy a tartománynál voltak valamivel nagyobb kiskirályok, de azok ritkán jártak a mi falunkba, mert rossz volt az út. Köves és rázós. Szerencsénkre. A mi kiskirályaink rendesen és szépen viselkedtek. Ha egy kicsit meg is gazdagodtak, mondjuk, a kollektív idején, beérték azzal, és nem akartak egyfolytában gazdagodni. Különben is elrészegesedtek, vagy elmentek valahová, ne legyenek szem előtt.
Cambridge-et Grantebrycge-ként említik az angolszász krónikában. Ez a Cambridge-nél levő híd legkorábbi ismert említése.
Ennek a hídnak a nevét sem lehet kiejteni, úgy elbonyolították.
Mennyivel szebb volt a mi födeles hídunknak a neve: Födeleshíd. Gyönyörű híd volt ez, a mi Födeleshídunk! Cserepekkel volt befödve, azért hívták födelesnek. De a cserepes födél alatt sokféle madár lakozott. Nem csak a huzat, amiről tudnivaló, hogy szereti a félig átjárható helyeket. Jámbor, hozzánk szokott, egyszerű madarak voltak ezek. El sem röpültek, ha egy gyermek játékból föl akarta rebbenteni őket a fészkükről. Hiába hadonászott a karjával. Ezek a madarak úgy tettek, mintha észre sem vennék. Vagy mintha nem is nekik szólna a gyermeki karok lendülése, hanem egy másik gyermeknek. Hogy menjenek már halászni. A híd alá. Mert ott laktak a legszebb halak is. A tömzsi balin uralta a híd alatti mély vizet. Olyanok voltak ezek a balinok, mint megannyi torpedó. Persze, éltek itt kecses testű, félős, elővigyázatos márnák is, már hogyne éltek volna!
Cambridge-nek 1951-ig nem adták meg a városi címet. A városnak nincs székesegyháza, ami hagyományosan egyik előfeltétele volt a városi státus elnyerésének.
A mi falunk soha nem kért városi címet senkitől. Sokkal büszkébb emberek laktak a mi falunkban, mint abban a Cambridgeben! Nem kértek semmit senkitől. Csak annyit, hogy hagyják békességben őket. Székesegyháza sincs a mi falunknak, de azért van két szép kicsi temploma. Amennyi imádkoznivalója van az itteni népnek, azt nyugodtan elvégezheti ebben a két templomban. Ezekben gyónni nem kell. A bűnök bevallását egyszerűen megspórolták. Kérni is keveset kérnek az Úrtól. Van neki dolga elég ebben a hitvány világban, minek zavarnák mindenféle aprósággal? Egy kicsi egészséget, azt azért szoktak emlegetni a Fönnvaló előtt, mert ugye, drága az orvosság. Ez igaz. De zavarni nem zavarják.
Ebben a Cambridgeben az írások szerint az egyetemnek sok múzeuma van, amelyek nyitva állnak a közönség előtt is.
Beismerem, hogy a mi falunkban valahogy elfelejtettek egyetemet építeni. De múzeum, az aztán van nálunk bőségesen. Az egész falu egy múzeum. Minden régi, roskatag ház egymagában is múzeumnak számít. Ezek a régi, roskatag házak pedig annyira nyitva állnak a közönség előtt, hogy kapujukat még be sem csukják. Már amelyiknek még van kapuja. Mert egyre fogynak a régi kapuk. Elhordják sorra, tüzelőnek.
Nézem ezt a színes képeslapot, a Marciét, mely ott van a mama verandájának sarkában. Az elromlott hűtőszekrény tetején. Szép város ez a Cambridge. Csak éppen messze van. Azt nem tudom eldönteni, lelkileg van-e messze, vagy pedig földrajzilag.
 
15. Hangyák útja

A lábát vakaró ember ott állt a vaskerítésen belül. Reá volt könyökölve a vaskerítésre. Egészen pontosan a vaskerítésnek arra a részére, ahol az be volt hajlítva. Úgy képzelhette el ezt a kerítést, aki csinálta, hogy lehessen néhány helyre reákönyökölni, ha valaki az utcára akar kitekinteni, ne legyen minden része hegyes és szúrós, mint amilyenek általában a vaskerítések szoktak lenni. Ez a lábát vakaró ember fölfedezte a vaskerítés készítőjének jóindulatát és pontosan oda is könyökölt, ahol kényelembe helyezhette a könyökét. Leleményes volt ez a lábát vakaró ember. Csak állt ott, nézte a járókelőket, s az egyik lábának fejével súrolta, vakargatta a másik lábát.
Föltűnt nekem ez a leleményes, lábát vakaró ember. Nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy meg ne dicsérjem. Mondom neki, jól kitalálta, hová kell könyökölni, mert egyebütt szúrós az a vaskerítés...
- Az. Szúrós. De jó helyen van begörbítve. Embernek való magasságban. Hanem ezt a nagy házat, itt a hátunk megett, nem jó helyre építették. Pont a rablók útjába esik. Ezért van minden ajtó bezárva. Többszörösen. Egyszer ugye, a főajtó van ellátva mindenféle biztosságos találmánnyal, s aztán külön-külön, mindenkinek a saját lakása is jól be van zárva. A rablók miatt. Nem is értem, miért építették a rablók útjába ezt a házat... Mert ugye, megfigyelte, a hangyáknak is megvan a maguk útja. S a méheknek is. Ha a mezőn az ember oda ül le, a hangyák útjába, nézheti magát, mert a hangyák teljességel ellepik. Maga nem szokott soha leülni a mezei földre? Mert ha nem, akkor magának tiszta hiába mondom a hangyák útját... Szóval, szokott... Akkor maga nem idevalósi. Az én édes testvérem már annyira idevalósi, hogy hiába is magyarázom neki a hangyák útját. Nem érti. Pedig igazgató.
- Azt mondja nekem az én édes testvérem, aki most már igazgató, te, János, eljönnél-e velem Pestre? Mondjuk, néhány napra. Mondom, el én, szívesen, ha elviszel, s haza is hozol. Ebben meg is egyeztünk nagy hirtelenjében, de kiderült, hogy kaszát is kell hozzak magammal. Hogy ha már eljövök néhány napra, vágjam le ezt a füvet itt, ezen a belterületen. Úgy mondják a nagy, közös kertnek, hogy belterület. Legalábbis itt, a Normafa körül így mondják. Na, ez most mellékes. A lényeg az, hogy azt a kaszát otthon, Sófalván széjjel kellett szedjem, másképpen összekarcolta volna az én édes testvérem vadonatúj autóját. Itt raktam ösze, a belterületen, hogy ezt a füvet levágjam. Széjjel is hullott a kaszám. Meglazult az ék. Itt ülhet a fű, levágni nem tudom, amíg haza nem jő az én édes testvérem a hivatalából. Mert itt nincs akitől egy kalapácsot kaphatnék. Úgy be vannak zárkózva. Most állhatok itt, a vaskerítésre könyökölve. Meglehet, estig is. Ki tudja, mikor kerül haza az én édes testvérem? Itt még egy valamirevaló, formás követ sem találtam, hogy azt az éket rendesen beverjem. Nem jó helyre építették ezt a házat. Odatették pont a rablók útjába. Ezért kell itt a népeknek olyan erősen bezárkózni. A rablók miatt. Pedig azt legalább megtanulhatták volna, nem jó leülni a hangyák útjába...
Hallgattam ezt a lábát vakaró embert. Nem szóltam közbe. Szívesen hallgattam volna estig is. Ha nem éppen sörért küldtek volna engem abból a házból, mely oda van építve a rablók útjába.
Régi ez a történet.
Akkor még jobban érdekelt engem a sörhozatal, mint ez a szegény Gocsovszkyné. Most már csak azért veszem elő ezt a lábát vakaró embert, mert ő jut eszembe róla, ez a szegény Gocsovszkyné. Milyen jó helyen volt az ő süppedő háza! Amely nem is volt az övé! Ott, a patakunk mellett... Nem esett a rablók útjába.