Kodály útja a népzenétől a vallásos zenéig

Lehet-e karácsonykor különb feladata a magyar zene szolgájának, mint felhívni kicsinyek és nagyok figyelmét arra a legszebb magyar karácsonyi muzsikára, mellyel Kodály zsenije ajándékozta meg a gyermeket. "Angyalok és pásztorok." Két énekkarra írt gyermekkórus. A benne felhasznált népi szöveg és dallam maga is remekmű. Ahogyan azonban Kodály ezt a népi anyagot beágyazza egy hatalmas zeneköltői koncepció egészébe: az valóban a nép és a belőle teremtő magányra kisarjadó művészegyéniség legfölségesebb összetalálkozása. És hogy a harmonia teljes legyen: a gyönyörü összetalálkozásból született zeneköltői álom maga is egy nagy összetalálkozást ünnepel.

Miről is szól az ének? - Az angyalok kórusa kezdi. A Gregoriánus zenevilág földi szenvedélyek felett lebegő hanglejtésével, a "Gloria in excelsis... et in terra pax..." latin szavaival. De az angyalok kórusa csakhamar magyarra fordítja énekét, hogy serkentő szavakkal hajoljon le a magasságokból a pásztorok alvó népéhez - azután ismét ellebeg a Glória mennyei szférájában... Az angyali énekszóra friss, élettől duzzadó népdal a földi válasz.

A pásztorok éneke felcsendül. Ki is halljon álmában ilyen tisztán égi muzsikát, ki is ugorjon talpra szaporábban a magasba hívó hangok hallatára, ha nem ez az istenhátamögötti pásztornép, mely a szegénység mezítelenségében pihen a föld ölén! Elsőnek az öreg bojtárgazda ébred, ő ébresztgeti, ő sürgeti a többit.

A pásztorok feleszmélnek a csodára, de hát hol keressék maszületett kis királyukat? Az öreg pásztor úgy értette az angyalszóból, hogy "születése Betlehem". A bojtárok hangja dallamosan elringatózik az "angyalszón": így ringatja el a nélkülözés fiait a játszi szép remény... De már talpon az egész sereg, a pásztorokat nem tartja vissza éji sötétség, úttalan utak messzesége, egy szívvel-lélekkel, zárt kórusban harsogják: "Ne is késsünk semmit, csak induljunk, a nyerges szamárra felrakodjunk".

Valami félénk habozás azonban mégis lehalkítja hangjukat, nem a fáradtságtól, a hosszú úttól félnek, hanem saját üres kezüktől: "De mit vigyünk a gyermeknek, kit az égből kijelentnek?" - suttogják halkan, akadozva. Kell-e mondanunk, hogy tüstént előkerül a szegénység minden gazdagsága: a legvékonyabb szopránhangok kis tejecskét visznek, a mélyebbek sajtot-kenyerecskét, a bojtárgazda vastag altja meg hozza a báránykát. És újra harsog a dal: "Ne is késsünk semmit, csak induljunk, Betlehembe még ma eljuthassunk..."

És ekkor egyszerre újra megcsendül az angyalok szava: Glória. Halkan, messzi messzeségben, majd egyre közelebb, mint a napkeleti csillag hivogató fénye, úgy tündöklik ez a hosszantartott égi hang a sötétben botorkáló földiek felett. Az embernek talán eszébe jutna Liszt Krisztus oratóriumában a napkeleti királyok indulójának csillag-trillája - de ott egy nagyvilági művészfejedelem hűvös-fölényes zenekari pompája földi kincsekkel terhes fejedelemtársait vezeti a mennyei király elé, itt pedig egy forró, mélyen emberséges költőszív hívogatja a szegény népet, embertársait.

Az égi fényesség bizony még így is meghökkenti a karácsony éjszaka boldog utasait. Mennél közelebb hangzik a mennyei glória, annál halkabban súgnak össze a pásztorok; nem is mennek addig tovább, míg egyiküket előre nem küldték: "Nézd meg Bandi, ott vagyon é? bízvást odamehetünk-é?" Mert igaz, hívták őket földöntúli hangok, de üdvözítőjükhöz, "királyukhoz" hívták őket és merhet-e mezítlábas ember király elé lépni? - Bizony hogy merhet!

Mert ez a királyi újszülött nem fényes palotában várja őket, hanem rongyos istállóban, ökrök, szamarak között. Hogyan felujjong a pásztorok szíve erre a hírre, hogy elönti szívüket valami nagy-nagy melegség, milyen mély meghatottság csendül ki dalukból: ŤJaj, ott fekszik a jászolban, bétakarva posztócskában!ť Királyt kerestek és egy jászolban fekvő, posztócskába takart kisdedet találtak, a szolgáló gyermekét, kinél semmi földi ragyogás, csak a mennyei fényesség virraszt.

És ahogy megtalálták ezek a szegény emberek, azonnal rá is ismertek, ráismertek királyukra, vezérükre, üdvözítőjükre a rongyokban, a szegénység és emberség királyára, megváltójára. Ajkukon egetostromló himnikus szárnyalással, lebírhatatlan, feltartózhatatlan lendületet vesz a dal: "Üdvözlégy, ó Jézus, kis királyunk, kit nagy szegénységben itt találunk, légy mindenkor mi oltalmunk, halálunkkor diadalmunk!" - és a földi hangok összefonódnak az égi hangokkal, feloldódnak az angyalsereg diadalittas Glóriájában.


Égiek és földiek összetalálkozása, a nép összetalálkozása kiválasztott fiával, üdvözítőjével: egyik leggyönyörűbb látomása annak a nagy beteljesülésnek, mely klasszikus álomként ott lebeg minden földi küzdelem és fájdalom felett Kodály zeneköltészetében. Ebben a költői világban a magányos harcos mindig tragikus harcos. Győzelmét a próféta csak népével együtt, a magasba emelt, felébresztett, diadalmas egész emberiséggel együtt vívhatja ki. De ezt a diadalmas emberiséget csak az a szellem támaszthatja fel, ébresztheti fejedelmi öntudatára, amelyik az elárvult és elnyomott emberiség minden fájdalmát és szenvedését a magáévá tette.

Népe fájdalmával és szenvedésével terhesen emeli fel végszavát az elbukó harcos "Kádár István" énekében, elárvult nép jajszavától, özvegyek, árvák panaszától visszhangos a "Psalmus hungaricus" prófétájának forradalmi éneke. De a sötét felhőket bearanyozza a nagy álom: a nép meghallja, megérti, utánazengi a próféta-szavakat - a magányos harcos, így, a nép fiaként, diadalmasan emelheti fel szavát a népek istenéhez.

- És így, a nép fiaként, száll le hozzánk az isten fia, Jézus, a "Jézus és a kufárok" megrendítő viziójában. Mint valami mennyekből leszállt valódi népvezér, szikrázó haraggal csattogtatja ostorát a kufárok közt, dönti fel a pénzváltók asztalait. De ahogy felemeli átszellemült szavát, látjuk, mint veszik körül magasztos alakját a szegények és elnyomottak sápadt seregei, halljuk, hogyan rebegik, majd hogyan harsogják utána az igazság szavait.

Ekkor megrettennek a "főpapok és írástudók", mivelhogy "az egész Nép vélevagyon s úgy hallgatá Őt!" Így lesz ennek a megrendítő zenekölteménynek szimbólikájában az isten fia a nép fiává, hogy épen ezáltal egészen az ember fia lehessen. Mert szemben a hatalmasok embertelen hordájával itt a nép, az árvaság és szegénység: az igazi emberséget jelenti.

Akinek népe van, annak istene is van - mondotta Dosztojevszkíj. Kodály megtalálta népét és megtalálta annak istenét. De ez a nép: a paraszt nép. Népe az istenhátamögötti falvaknak, de egyszersmind a zöldelő, végtelen földeknek is. Rája nehezedik a hatalmasok könyörtelen keze, de rajta nyugszik egyszersmind a szabadon viruló örök természet áldó keze is. Ennek a népnek lelkéből-képzeletéből, a természetben nyíló virágokhoz hasonlóan, az isten képe ezer alakban, az élet ezerszínű ruháiba öltözve virágzik ki.

Egy Kodály elérkezhetett népén keresztül ehhez az ezerarcú vallásos költészethez is. Felcsendíthette azt tisztán, harsányan csengő gyermekhangokon, melyek az egyházi év ünnepeit együtt ünneplik a rügyező, fakadó, érő vagy behavazott természet ünnepeivel. Kereszténység és pogányság határtalan, szabad életté szövődik itt egybe, biblia, egyház, sőt szertartás és dogma is úgy hallatja szavát, ahogy a nép képzeletében friss, forró, közvetlen életté elevenedik. Valóban a természet itt templom és a templom természet...


Ennek a néphezkötött és épen ezért olyannyira kötetlen vallásos zenének látszólag semmi köze sincs a szigorúbb értelemben vett egyházi zenéhez. Valamit azonban nem szabad elfelednünk: Kodályt nem pusztán a szabadság, az ősi elementáris megnyilatkozások vágya vezette a néphez. Az ő vágya továbbszállt a klasszikus harmónia, lekerekítettség, teljesség felé. A "Székelyfonó" költője épen azt a teremtő-formáló erőt látta meg a parasztemberben, mely évszázadok titokzatos műhelyében, a legszűkösebb életkörülmények között is, az életet - a bölcsőtől a koporsóig, az elbujdosástól a hazatalálásig - a maga egészében, mint valami tökéletesen lekerekített, harmónikus egységet ragadta meg.

Így ismerte fel a népdal "esztétikai lakonizmusában" a nagy klasszikus muzsikák tömör nyelvének ikertestvérét; így fonódott össze nála a néplélek zenélő világa a zene legnagyobb, legteljesebben beérett klasszikus kulturáival. Kodály tehát nemcsak a "barbárt" fedezte fel a népben, hanem a benne rejlő hellént is. Mert ő benne is, az ő magányos, küzdelmes költőlelke mélyén is egy őshellén álom szövődött: a töredékes, szétforgácsolt életek nagy, örök beteljesedésének álma.

Akinek népe van, annak istene is van - de aki a népben meglátta az örök klasszikust, attól nincsenek messze az egyházi zene nagy klasszikus kulturáinak istenei sem. Az megütheti zenéjében a genfi zsoltárok hangját, az rázendíthet Szkhárosi Horváth Andrással a "Semmit ne bánkódjál..." törhetlen hősi bátorsággal protestáló hangjaira. De ez a Kodály-zene nemcsak a reformációnak, néptömegekhez forduló, nyersebb, küzdelmesebb klasszicizmusával csendülhet össze.

Végsőkig leszűrődött, tündéri harmóniájával egyenes útat talál ahhoz az egyházzenei kultúrához is, melyről elmondhatjuk Goethe szavaival, hogy "a szentet, mely bennünk és körülöttünk lakozik, a legszebb formában imádja". Az artisztikusan legcsiszoltabb, mondhatnánk legarisztokratikusabb vallásos muzsikára gondolunk itt, a római egyház zenéjére, úgy ahogy az Itáliában Palestrinától az öreg Verdiig kialakult. A magyar nép zeneköltője így testvérien összeölelkezik a legszigorúbb egyházi muzsikák legkristályosabb harmóniáival, legtisztább dalolásaival.

Megírja azt a "Pange lingua"-t, melyben a legkeresetlenebb, legegyszerűbb bensőség a rituális forma legfőbb előkelőségével párosul. Megírja azt az "Ave Maria"-t, melyben a "barbár", "ázsiai" pentatónika az öreg Verdi legszűziesebb melódiáinak nemes-édes dallamosságával versenyez. Megírja a magyar-népi és az európai-keresztény kultúrák összetalálkozásának legmonumentálisabb himnuszát: a "Budavári Te Deum"-ot.

Így érthetjük meg csak igazán, miért csendülhet össze olyan salaktalan teljes harmóniával az angyalok muzsikája a pásztorok énekével a legszebb magyar karácsonyi zenében. Gregorián tónus, magyar népdal, klasszikus acapella-stílus, keleti egyszólamúság: csengő érccé, a legtisztábbszavú haranggá olvad össze egy nagy beteljesülésről álmodó küzdelmes költőegyéniség ízzó kohójában. Igaz, ez a nagy összetalálkozás, ez a nagy emberi beteljesülés csak álom, csak költészet, csak muzsika.

De gyermekeink, akik ajkukra veszik ezt az éneket, talán megtanulják belőle, hogyan kell elindulni az álmok után, frissen, bátran, akárcsak azok az egyszerű pásztorok, akiknek nem földi fény, csak egy messzi égi csillag volt a vezetőjük, akik megtalálták üdvözítőjüket és felismerték a királyt rongyos istállóban, jászolban, nagy szegénységben is... A mostani süllyedő világban, magyar gyermekek, valóban nem kaphattak értékesebb karácsonyi ajándékot ennél az éneknél. Ne is késsetek semmit, csak induljatok, a csillag tiszta fénye után...

Tóth Aladár