Színházi bemutatók

A magyar úri közönség nagy tömegeinek ön-szemlélete s a belőle fakadó igény az irodalommal és színházzal szemben nem sokat változott egy félszázad alatt. Az a szellem, amely annak idején lelkesen üdvözölte a vidéki gentry idealizáló és atyafiságos, ártalmatlan szatirával csipkedő ábrázolását, ma is él még. Ezt a tényt értékesítette Harsányi Zsolt, mikor Mikszáth Kálmán A Noszty-fiú esete Tóth Marival regényéből a mult századvégi vármegyei gentry léhaságának és mindenre képes pénzsóvárságának legvitriolosabb szatirájából ügyes vegyészi művelettel kilúgozott minden szatirát, keserűen leleplező szándékot és csak a nagynevű író szeretetreméltóságából, ötlet-invenciójának gazdagságából szőtte a regényből átalakított színdarabot.

A huszas évek elején igen nagy sikere volt vele s ez a siker most újraéledt a Nemzeti Színházban. Új mondanivalókat az új előadás sem sugallt; jó átlagos nemzetiszínházi előadás, kiemelkedő alakítások nélkül. Tasnády Ilonát hosszú idő óta először látjuk komikus szerepben, jó humorral csinálja a szapora beszédű Tóthné szerepét. Csortos Gyula az öreg Noszty szerepét domborítja ki a magatartás tekintélyességével; Szeleczky Zita megmutatta, hogy a szerelmes fiatal lány kacér kötődése és elvonuló szentimentalitása is benne van regiszterében.

*

A groteszk stílus a boldogult fiatal írónak, Aszlányi Károlynak nem annyira az ábrázolt alakok magatartásában vagy a beszéd különös ficamaiban van, hanem az író gondolkodásmódjában s abban, ahogy a valóság átalakult a tudatában. Ezt láttuk regényeiben, pár év előtt a Belvárosi Színházban előadott bohóságában s most is, posthumus vígjátékában, a Péterben, amelyet a Vígszínház mutatott be szép sikerrel. A felületen nézve ez a darab nem sokat különbözik a szabványos vígjátékoktól, ötletei, alakjai s egész menete nem mutatnak különös merészséget, de a dialogusba van valami elrejtve, ami arra vall, hogy az íróban volt valami abból a filozófikus olajcseppből, amely nélkül minden humor üres komédiázás.

Mialatt az előadásra figyeltünk, Karinthy jutott néhányszor az eszünkbe. Nem hatásra gondoltunk, hanem némi hasonlóságra, az írói típus hasonlóságára. Ha Aszlányi további fejlődése ennek az irányában halad, sok szép dolgot kaphattunk volna tőle. Korai halála miatti részvétünk újra éledt, úgy éreztük, komoly veszteséget okozott az az autószerencsétlenség, amelynek áldozatul esett.

A Vígszínház sok jóakarattal hozta színre a darabot. A napilapokban azt olvastuk, hogy az író befejezetlenül hagyta művét s Ťa színházť fejezte be a harmadik felvonást Aszlányi fennmaradt scenáriuma nyomán. El kell ismerni, hogy alig volt észrevehető, hol végződik az Aszlányi által írt szöveg. Aki befejezte a darabot, megérezte és utánozni tudta a hangját. A színészek közt örömmel láttuk Rózsahegyi Kálmánt és Góth Sándort, az okos inas szerepében Ajtay Andor színészi intelligenciája érvényesült, Muráti Lili nem nagy reliefű szerepében szilárdan a helyén volt, Szilassy Lászlónak most volt először alkalma megmutatni, hogy komplikáltabb szerepben is megállja a helyét, Ladomérszky Margit most is a színház leghasznosabb tagjai egyikének bizonyult.

*

Giovacchino Forzano Caesarja bevallottan politikai iránydráma, nem enged kétséget az iránt, hogy mialatt a római történet legnagyobb fordulatáról, a világbirodalom alapjainak megvetéséről szól, egészen mai dolgokra és személyekre gondol. Ez a műfaj a maga célzataiból folyólag bizonyos leküzdhetetlen nehézségeket okoz az írónak. Legelső sorban azt, hogy az anyagával többé kevésbé önkényesen kell bánnia, ha kell, erőszakkal is belekényszeríteni a célzat irányába. Ezt a nehézséget Forzano sem tudta elkerülni.

A Caesar-korabeli Rómának és embereinek történetét külső részleteiben a történelemhez nagyjában híven ábrázolja, Caesar alakját magát annak a ragyogásnak reflektorfényében mutatja fel, ahogy a történelemből ismerjük. Az egyoldalúság ott kezdődik, ahol Caesar ellenségei a színpadra kerülnek. Ezek mind silány fickók, önzők és harácsolók, nem ügyet szolgálnak, hanem csak hitvány egyéni és kaszt-érdeket. Ez nem azért baj, mert a történelem máskép tudja, az írónak szabad a történelmet úgy formálni és értelmezni, ahogy jónak látja.


De kisebbíti Caesar nagyságát, diadalának értékét és tragédiájának súlyát, hogy ilyen silány ellenfelekkel kénytelen harcolni. Oroszlán és tigris harca lehet megrendítő, de oroszlán és sakál harca nem lehet érdekes. Minden fénynek egy alak köré gyüjtése homályba borítja a többit s a szinpadon, akármennyien mozognak rajta, üres helyek maradnak. Az az érzésünk, hogy az író túlságos közel áll mondanivalója aktuális részéhez, a drámaírót elnyomta a propagandista. Ez kitetszik retorikája széles gesztusai alól is. A néző egyetérthet a propagandistával, de kételyei támadnak az íróval szemben.

Hatásos darab, az kétségtelen, s a magyar közönség, amely megérzi és hálásan fogadja aktuális célzásait s egyetért a Caesar szerepe mögül felismerhető aktuális szereplő értékelésében, készségesen átengedi magát hatásának s a körüle rajzolt dicsfényt örömmel nézi. Ezenkívül mégis csak író munkája ismerszik a darabban s ez az író, sőt költő néha megszólal a retorika áradásán át. Igy a legelején, a római iskola jelenetében, amely az ifjúság lelkesedését fejezi ki a diktátor személye iránt - ez az intonálás nagyon szép. S később is, mikor Caesart emberi mivoltában, humánus érzéseiben látjuk egy-egy percre, nem a dialektika szól, hanem a poézis.

Roppant személyzetet mozgat a darab, de kiemelkedő szereplő Caesaron kívül alig van. Az író ennek az egy szereplőnek bűvöletében akarja tartani a nézőteret. Caesar megszemélyesítőjének, Táray Ferencnek nem könnyű a dolga, folyton ügyelnie kell, hogy az alak elmosódóvá ne váljon a káprázatos fényben, amelyben az író benne tartja.

Ez nagyrészt sikerül is a művésznek intelligens játéka révén, csak a caesari méltóságból nem mutat eleget. Mostoha sors jut Brutus megszemélyesítőjének, Timár Józsefnek, alig van játszani valója. A többiek szerepei is kicsinyek és kevés körvonaluak. Amit lehet, megteszi mind. Az előadás nagyon gondos, a színház a maga részéről megtesz mindent az író érdekében, nagyszerű díszleteket állít - Molnár C. Pál tervei szerint - a színpadra, Both Béla, a rendező biztos kézzel mozgatja a tömegeket, a fordító, Révay József kitünő írói munkát végzett.

*

Fenség, fizetek! a Pesti Színház újdonsága. Somerset Maugham még 1908-ban, pályájának abban a szakában írta, mikor még a saját drámai mondanivalója és módszerei nem bujtak ki a francia napi vígjáték hatása alól, de a dialogus elméssége már keze ügyében volt. Az, hogy szabólegényt, pincért, soffőrt nagy úrnak néznek s aszerint alázkodnak előtte, eléggé elhasznált motivum. Az ujság itt az, hogy a pincérről, akit főhercegnek tartanak, mint végül kiderül, csakugyan főherceg is. A fődolog az, hogy az írónak alkalma van újra értékesíteni az angol szatirikus irodalom őstémáját, a sznobizmus kigúnyolását.

Mivel pedig sznobizmus mindenütt van s parvenük is akadnak minden tájon, az álfőhercegnek minősített igazi főherceg ügyén mi is mulathatunk. Annyival is inkább, mert jó előadásban kapjuk, amelyben Perényi László végleg beérkezett mint az elegáns mondaine szerepek megszemélyesítője, újra örülhetünk Vizváry Mariska elragadó humorának és Huszár Károly groteszk játékának s a többiek játéka ellen sem lehet kifogásunk. A darabot Harsányi Zsolt fordította kifogástalanul.

Schöpflin Aladár