A Műcsarnok összes helyiségeiben rendezett kiállítás, mellyel művészeti egyesületeink a kormányzó húszéves jubileumát ünnepelték, sajnos nem érte el a kassai nemzeti kiállítás színvonalát. Nem válogatás alapján állították össze, hanem beküldött képeket és szobrokat rostáltak meg. Különösebb meglepetéseket nem hozott.
Ugyanez áll a Nemzeti Szalon két kiállítására is, amelyek a magyar tájakat és városokat iparkodtak a fővárosi kiállításokat látogatókhoz közelébb hozni. Téma szerint összeállított tárlatoknak művészi értelme általában nem sok, ha pedig propagandáról van szó, ennek a célnak ebben az esetben egy jó fényképekből összeállított kiállítás sokkal inkább megfelelt volna, persze nem egy művészeti egyesületben.
A Tamásgalériában két fiatal művész szerepelt. Freytag L. Zoltán, a festő, folyamatos tájképábrázolási módot alakított ki. Kissé a japán fametszetek stílusában, barnás és kékes színekkel rajzolja elképzeléseit, erősen hangsúlyozva rajtuk a táj struktúráját. Andrássi-Kurta János, a szobrász egyszerű és erőteljes kifejezésére törekszik. Mesterére, Medgyessy Ferencre emlékeztető szobrai és reliefjei biztató alkotások.
A Fővárosi Képtár Munkácsy Mihály "Krisztus Pilátus előtt" című képének egyik változatát állította ki, melyet magyar magántulajdonból szerzett meg. Akár a kép magas vételárának igazolására, akár pedig hiúsági szempontokból élénk vita indult meg afelől, hogy vajjon melyik változat az eredeti, vagy helyesebben melyik készült előbb, ez-e, vagy pedig a Wanamaker-áruházban őrzött, ennél jóval nagyobb méretű?
Nehezen eldönthető kérdés ez, de nem lényeges. Jóval fontosabb, hogy milyen a kép? Vajjon jól alakítja-e ki Munkácsy vizióját, melyet a Philadelphiában látható nagy kompozició fényképéről hozzávetőleg ismerünk. Csak hozzávetőleg, mert a fénykép nem ád sem a színekről, sem a festési módról felvilágosítást.
A Fővárosi Képtár szerzeménye szembetünően virtuóz színbeli alkotás. Változatos színjáték, mely a klasszikus vörös-sárga-kék skálát igen hatásosan használja ki. Mint drámai lendületű vonalkompozició nem áll az amerikai festmény mögött. Megfestésének módja azonban határozottan egyenetlen. Egészen aprólékosan festett részekkel szélesebben festettek állanak szemben, mintha egy türelmetlenebb, de jobban hangsúlyozó ecset futott volna végig rajtuk. Ez könnyen ébresztheti azt a gyanút, hogy csak hű másolattal állunk szemben, melyre Munkácsy néhány kiemelő "touche"-t rakott fel. Mint tudjuk, szokása volt festményeit tanítványaival másoltatni s ha elkészültek a másolattal, szükség szerint többé-kevésbé átdolgozta azt.
Sajnos, közvetlen szemléletből nem ismerem a Wanamaker-áruház példányát. Fénykép alapján pedig nem választhatok a két festmény között. De megmondhatom őszintén, hogy a zseniális teremtésnek azt a fokát, amelyet az amerikai képről hajlandók vagyunk a vázlatok és még inkább a kortársak véleménye alapján feltételezni, ebben a változatban nem minden vonatkozásban találjuk meg. Nem áll azon a fokon, mint a Szépművészeti Múzeum Munkácsy gyüjteményének legjava darabjai. Nem arra gondolok most, hogy Munkácsy tanulmányai és vázlatai kifejező erőben gyakran meghaladják a belőlük szerkesztett képet, összehasonlításom teljesen kész kompozicióira vonatkozik.
De akárhogyan értékeljük is ezt a Krisztusképet, a Fővárosi Képtárt teljes elismerés illeti megvásárlásáért. Közgyüjteményeinknek minden vételi alkalmat meg kell ragadniok, hogy Munkácsyt mentől gazdagabban mutathassák be.
Gróf Almásy Teleki Éva művészeti intézete a magyar magántulajdonban lévő francia művészeti alkotásokból rendezett a volt Ernst-Múzeum termeiben kiállítást. Anyagát Petrovics Elek válogatta össze és csoportosította páratlan hozzáértéssel. Ennek a kiállításnak láttára tisztában lehet a művészet barátja azzal, hogy a XIX. században a francia festészet formateremtés szempontjából messzire kimagaslik minden egyéb nemzet festészete fölött. Szépművészeti Múzeumunk erre vonatkozóan nem tartalmaz ilyen terjedelmű és meggyőző bizonyítást, mert ott a franciákat csak Petrovics igazgatása óta gyüjtötték, amikor a múzeum anyagi erői erre már nem voltak elegendők, úgy hogy csak egy kicsiny, bár igen szép gyüjteményt szerezhetett.
A mulasztást azonban, ha nem is teljes mértékben, gyüjtőinknek mégis számos vonatkozásban sikerült pótolni. És itt van az alkalom arra, hogy ismét a legnagyobb hála és elismerés hangján emlékezzünk meg néhai Majovszky Pálról, aki azzal a megvalósult szándékkal, hogy iparkodása eredményét az államra hagyja, úgyszólván az utolsó lehetséges években olyan kíváló gyüjteményt szerzett a XIX. század francia grafikájának alkotásaiból, melyhez fogható alig van külföldön.
A kiállítás egészen kivételes élvezetet nyújt. Bastien-Lepage, Boudin, Carpeaux, Carričre, Cézanne, Chassériau, Courbet, Corot, Daumier, Degas, Delacroix, Fantin-Latour, Gauguin, Géricault, van Gogh, Ingres, Maillol, Manet, Millet, Monet, Renoir, Rodin, Rousseau, Toulouse-Lautrec (hogy először csak a nagyokat soroljam fel) olyan nagyszerű kincsekkel ajándékozzák meg a látogatót, amilyenekhez ma, a bellum omnium contra omnes korában különben alig jut, akármilyen szüksége volna is rájuk. De kevésbé jelentékeny művészek, mint Daubigny, Decamps, Duprés, Forain, Gavarni, Guys, Moreau, Raffaeli, Ribot, Vuillard is meglepően szép alkotásokkal kínálkoznak itt.
Meleg és lelkes emberiesség árad ebből a tárlatból. Az emberi szabadságból kivirágzott életörömök művészi alkotássá nemesedett termékeivel hirdeti a francia szellem változatos gazdagságát.
