Mese és valóság

A "falukutatás", vagy Illyés Gyula helyesebb szavával: faluvizsgálat (én még ezt sem tartom a legjobbnak), úgy tetszik, sohasem érhet el nyugvópontra, mindig érik újabb meglepetések. Mindig találkozhatunk olyan újabb "adattal", ténnyel, magatartással, ami nyugtalansággal, keserűséggel s váddal tölthet el.

Ez a pár sor is egyetlen ilyen kis adat akar lenni, nem nagyigényű, de jelentéktelenségében, szinte anekdótaszerűségében az éber lelkiismeretnek mondhat egy kötet statisztikára valót. Nemrégiben egy öreg rétközi mesélő járt nálam Pesten. Már pár esztendeje jegyeztem a meséiből s most a rádió ismeretes néprajzi hanglemez-akciójának a keretében hanglemezre és diktafonra mondott belőlük.

Mesélt-mesélt szakadatlan. A hősök lebírták a lehetetlent, a halhatatlanságra vágyó királyfi hosszú kalandok után még a halhatatlanságot is elnyerte. Arról persze nem is érdemes szólni, hogy az ügyesebb kiskanász, szegény ember, milyen, viszonylag egyszerű sárkánykalandok után nyer el egy-egy királykisasszonyt. A mese ismét elragadott a csodák és lehetőségek különös világába, ahol már évek óta a legjobban érzem magam - érthető módon. Kifogyván a mesékből egyik este beszélgettünk.

Beszélgetés közben kiderült, hogy bizony nehezen szánta rá magát a hosszú pesti útra, barátai, cimborái is csúfolták, hogy bolondjára jön ide, urak figuráznak majd vele. Jólesett azért neki, hogy a meséi ilyen tisztességbe részesültek. Megkérdeztem, hogy mondja meg őszintén, mennyi honoráriumot várt. Hát hosszas huza-vonák, szégyenkezés után kibökte az öreg nagy aggódva, hogy lehetetlent kér s egyszersmind elrontja a dolgát, ő bizony megérdemelne vagy tíz pengőt. Egész úton azon töprengett, hogy vajjon kap-e majd ennyi sok pénzt s milyen jó lenne is az!

De persze kevesebbel is beérné, mert tudja, hogy a mese nem ér pénzt. Mikor aztán megmondtam, hogy jóval többet kap az ő vágyott tízpengősénél, azt sem tudta, mihez kezdjen örömében. Másnap meséli, hogy egész éjjel nem aludt, mind tervezgette, hogy mit is kezd majd azzal a pár pengővel, ami számára egyszerűen elképzelhetetlen volt. Fantáziája, mely szabadon játszott királykisasszonyokkal, halhatatlansággal, a tízpengőst nem tudta átrepülni: ez a közeli valóság kalandosabb s lehetetlenebb volt számára.

Lázas izgalomba jött s végre is kisütötte, hogy egy kis "malackát" vesz magának s egyéb szegénysége mellett ezzel biztosítva lesz az egész évi ellátása, lesz zsírozója, kis hús, kolbász, szalonna is. Áradozott a boldogságtól s egész elkövetkező esztendejét a mese tündér színeiben látta. Ígérgette is búcsúzáskor, hogy gondolkozik még a régi s elfeledett meséin, mert szeretne újra feljönni Pestre, ahol ilyen becsülete van a mesének.

Így beszélgetés közben, ahogy mind lelkesebben ecsetelte pénzügyi terveit olyan összeg fölött, mely egynémelyik barátomnak havi cigarettaszükségletére sem lenne elég, mindinkább elhallgattam én. Minden számításnál, életnívó-statisztikánál világosabban beszél, hogy egy öreg mesemondó, ki az élet iskoláját ugyancsak kijárta, a maga életét tízpengős határokon belül szemléli csak. Valóban, úgy hiszem, csak ilyen valóság talaján élhet még a mese Szabolcs megyében: a horpadt kunyhót királylányok árnyai, sárkányok árnyai lengik körül.