Vendégjáték Bolzanoban

Márai Sándor regénye - Révai

Talán nem értjük félre a Vendégjáték Bolzanoban élén, előszóformán közölt jegyzetet, ha az író tiltakozásának értelmezzük az ellen, hogy könyvét történelmi regénynek vegyék. Márai, aki a magános író nagyon nehéz és nagyon dacos pályáját választotta, aligha szegődhetett egy helyi babona hívéül, amely az irodalom legmagasabb és legméltóságosabb jelentkezésének a történelmi regényt tartja s a kalandokkal cicomázott életrajz sekélyein jelöli ki a biztos és egyenes utat a sikerhez.

A Féltékenyek írójától mi sem lehetett idegenebb, mint ez a megkönnyített probléma és eleve biztosított kegy; s mint az a fajta alkalmazkodás a valósághoz - előtérbe helyezkedő adatokhoz, készenkapott légkörhöz, csak leírásra szorítkozó képzelethez, magyarázkodó lélekrajzhoz (amely csak feleleveníteni tud s nem megeleveníteni), - amit a ma dívó történelmi regény megkíván. Az ilyenféle regény ép símán elsajátítható eszközeivel úgy megköti az író kezét, hogy Márai e megkötésekben már írás előtt megbénult volna; ő a kísérletező írók ritka sorába tartozik, akik maguk szabják meg a maguk feltételeit, szabadon kell mozogniok, mert az irodalom, de csakis az irodalom köti őket.

A történelem ebben a Casanova-történetben nem lélekformáló erő, rendeltetése nem több, mint a díszleté, dobogó csak, amelyről olyasmit lehet elmondani - magasabb helyről és erősebb világítási effektusok alkalmazásával -, ami egy mai környezetből kirína, talán stílustalanul is, méginkább talmi irodalmiasság unalmával hatna.

Az író nem merült bele a multba, hanem eltűnt idők kosztümjét öltötte fel, ama festők mintájára, akik szeretik magukat középkori lovagnak, püspöknek vagy brigantinak ábrázolni, mert ecsetjük így több szín között kalandozhatik, mert az ellentét izgatja őket mai arc és tegnapi pompa között, mert szebbet teremthetnek s ki tudja, talán önmaguk lényegét is jobban ki tudják így fejezni.

De, mint ők, a mű teljessége s a játék kedvéért, Márai is kiragad egyésmást a mult festői rekvizitumai közül, elbíbelődik vele, meg-megcsillogtatja - a regény törvényei kívánják, nem tehet mást: hőse köré egy "pszeudotörténelmi" légkört kanyarít.

Festőkkel példálózom, holott a Vendégjáték mellé magyarázóul elsősorban a zene kínálkozik. Nem ismerek még egy magyar regényt, amelynek ennyire lényeges eleme lenne a hang. Márai nyitott szemű, olvasó író, tudnia kell azokról az erőfeszítésekről, amelyek ki akarják szabadítani a regényt a lélekrajz igézetéből, a boncolgató regény flauberti épülete helyett valami mást próbálnak létrehozni, megelégelték azt a vájkálást idegekben és tudatalattiakban, amely, Freudra hivatkozva, mennél meglepőbb területeit tárja fel a léleknek, irodalom szempontjából ma már annál érdektelenebb közhelyekre ért.

Márai, aki korábbi regényeiben is állandóan kibúvót keres a lélekrajz alól és semhogy szemét kinézze az idegrezzenések figyelése közben, inkább elnéz az emberek fölött, nem kutatgat hőseiben titkok után, amelyek már nem titkok, hanem melléjük, cselekedeteik, magatartásuk mellé, akár a jellemalakítás rovására is, margójegyzeteket ír, Márai a majdnem sívárrá bonyolított s majdnem felelőtlen lélekrajz helyébe a lírát, a "hang"-ot ülteti. Az európai író rangjára törekedve, újat kisérel meg ezzel, de hagyományt, magyar hagyományt is folytat, - a szeretett Krúdy búsongó dudorászása, románchangulata, hegedüszavú jelzői élnek itt tovább.

Casanova még regényesebb, legendás elődje, Don Juan, Mozart operájában baritont énekel; Márai viszont hősének tenor-szerepet adott. A börtönből szabadult, öregedő, pocakosodásra hajlamos kalandor érzelmességével és csak részben szándékos ripacskodásával a szabályos tenorista. Mint alak és írói lelemény, kitűnő ez a kiérdemesült, fáradt, de még egyre hevülő, a szenvedélyességbe magát szinte parancsra belelovaló szerelmes, ez a meglehetősen szánalmas és meglehetősen komikus jelenség. Amíg csak meg nem szólal.

Mert, első "belépőjében" már, a hangja felemeli, viszi és röpíti s míg énekel, leválik róla a börtön szennye, az öregség, minden emberi silányság, s hőssé lesz, eszményi alakká. Órákon át örömmel hallgatnók, nem csökkenő, egyre nagyobb gyönyörűséggel... Mégis, mégis felkívánkozik a kérdés, hogy nem volt-e igaza Mozartnak, mint emberalakítónak s mint a művészi egyensúly ismerőjének, amikor a Nagy Szerelmest bariton-szerepre fogta.

E mélyebben zengő s kevésbé szárnyaló hang valahogy a tartózkodást jelenti, a még a csábítóra is kötelező férfi-szemérmességet; Mozart Don Juanja majdnem fukar az áriával, mélyebbről jönnek belőle a dallamok s idegen tőle a "fejhang" ha mégis áriázni kezd, mindannyiszor mintha szétfeszítene, széttörne valamit, maga is érzi a pillanat ünnepélyességét; csábít, forral, már hangjával is öleli a nőket, de csak nagyon ritkán szorítja szívéhez a kezét, vigyáz, hogy gesztusait a lehető legrövidebbre fogja s nem törekszik belcantóra; ha hangja megvékonyodnék, alig-alig valami választaná el attól, hogy nőiesnek, vagy ami még rosszabb: heréltnek hasson.

Gondolt-e Márai a mozarti operára, vagy véletlen, hogy a szerzetes Balbi félig-bohóc, félig-raisonneur szerepében Leporello mosolyát, a gróf beszéd közben egyre magasodó alakja mögött a Komtur árnyékát érezzük s hogy a döntő, a legsúlyosabb jelenet nála is maskarában s álarcok mögött játszódik? Mert regénye, rokokó fogadó-díszletével, kulcslyukon leselkedő női kórusával, nagy énekszámaival, szabályos opera.

Annál nagyobb bátorság, még a szokványosságtól sem visszarettenő írói vakmerőség kellett ahhoz, hogy a hódító férfit a hőstenor csöppet sem előnyös küllemével s nagyonis behízelgő hangjával ruházza fel. S merészsége itt nem áll meg: "operájában", mit sem törődve az opera szabályaival, a Casanovával szemben álló szereplők, nagy "levéláriájában" az öreg gróf, sőt nadrágszerepében az önmaga nővoltáról megfeledkező Franciska, a szoprán is, tenort énekelnek, (mint ahogy a regény negyedik alakját, a kiugrott szerzetes Balbit sem igen lehet másnak, csak tenore buffónak elképzelni).

Csupa szabálytalanság, de az író jól számított - s ez már a zene és irodalom ellentéte -, mert az eredmény bámulatos. A szereplők unisonoja nem jelent egyhangúságot, a három egyforma hang, egymásba fonódva s egymást variálva, csupa szín és csupa feszültség. Legföljebb a Vendégjáték megszűnik ezzel regény lenni s lírai monológnak hat.

Monológ, - bár mindegyre pontosan körülvonalazott s élesen jellemzett alakokon ragad meg a tekintet, akiket néhány friss jelző már élettel telít s akiknek egyike sincs híján a regényhős belső ellentmondásainak; de amint beszélni kezdenek, nem egymásnak felelnek, hanem egyik a másik szavát folytatja. (Még háttérben a táj is, ez a nagyon átélt olasz kisvárosi vidék, ha megmozdul és előrelép, az író monológját mondja.)

Monológ, - bár a történet menete minduntalan regényes bonyodalmakba torkollik, feszült helyzeteknél áll meg, hogy annál izgatottabb tempóban iramodhassék tovább; s mindahány az írónak, a mesemondó epikusnak bámulatraméltó bűvészmutatványa: mindjárt az elején a borostás állú s "gusztustalan" hős találkozása a fogadó kis szűzével, a "La belle et la bęte" meséjének ez a mesteri változata; az öregedő férfiszerelmes érzelmes és bölcs társalgása a szerelemről az öregedő szerelmes toscanai nővel aztán; és Párma grófjának bravuráriája a három szóból álló szerelmes levélről, kifogyhatatlan ötletei mögé rejtett szenvedélyével és fájdalmával; s végül a nagy jelenet a nőruhába öltözött Casanova s a férfiruhás Franciska között, ez a csupa visszafojtott lélegzetű fonák helyzet, amelyben az író minden tudására szükség van, egy szinte végletekig tökéletes művészi mértékre, hogy ne hasson visszataszítóan komikusnak, hogy kiérződjék belőle a férfi s nő viszonyának, a szerelemnek örök tragikuma.

Nem vaskalaposság-e hát az írón a regény iskolás megfogalmazását kérni számon?... Monológ?... Aki tudja, mily nehéz kellő alkalommal a kellő jelzőt megtalálni, kifejezhetetleneket kifejezni, aki tudja, mily rejtély a mondat s mily megfejthetetlen valami az, amit a próza zeneiségének neveznek, az Márai új regényének majd minden lapját magas írói érdemnek fogja elkönyvelni.

Lelkesedve s a "szakmabéliek" irígységével nézheti csak azt a könnyedséget, amelyből mindenre telik, amely nem ismer megoldhatatlant; a szóbőséget, amely, mint feneketlen bűvös kútból, egyre új meglepetéseket merít magából, s a gondosságot, amely ebben az áradásban a legszigorúbb rendet tartja; a csillogást, amely mégsem görögtűz s a lendület, amelyet az tesz frissé s már-már legyőzhetetlenné, hogy mindig a legnehezebb akadályoknak fut neki. Írástudóknak az írástudás felejthetetlen gyönyörét szerzi meg ez a könyv. (Legföljebb egy kételyük támadhat: hogy aki ennyire ura a szónak, ugyanakkor kissé nem a szó szolgája is?)

Monológ a szerelemről, a boldogságról és boldogtalanságról, életről és halálról. Örökemberi dolgokról, amelyekről annyit írtak már, még sincsenek megírva. Az irodalom vissza-visszatérő mondanivalói s talán egyedül igazi mondanivalói. Titokzatos közhelyek, amelyek sohasem lesznek közhelyekké. Amit Márai mond róluk, nem oldja meg őket; de az irodalom célja nem megoldani, hanem megmondani valamit.

Egyéni, szinte már elvontan egyéni problémák, amelyekről magyarul manapság mindkevesebbet olvashatunk. Könyveinken az időszerűség parancsa uralkodik, amely száműzte az "én"-t, mondatainkban csak a "mi", a "ti" s, hajszás felelősségrevonással, a "te" szerepelnek. Monológ? Mily érdem és mily merészség és mily felelősség, ma, mégis, egyesszám-elsőszemélyben beszélni.