Szinházi bemutatók

A Nemzeti Színház az erdélyi öröm napjaiban tartotta évadkezdő bemutatóját s nyilván ennek is része volt benne, hogy első újdonságául új magyar történelmi drámát választott, olyant, amelyben legalább igyekezet van a nemzet örök, nagy kérdéseinek kifejezésére. Egyúttal új színpadi írót is avat ez a bemutató: Eszterhás Istvánt.

A Döbrönte kürtje történelmi darab, de csak a levegője történelmi, a mese, az alakok a szerző képzeletéből születtek s az, amit az író végeredményül mondani akar, a magyarság mai helyzetére célozgat. II. Endre király kora. Döbrente várispán egy messze, talán a dalmát tengerparton álló végvárban őrködik magyar vitézeivel és bizánci zsoldosaival. Ott van a várban felesége, Anna Angelosz, a szép bizánci hercegnő, akit csak királya parancsára vett el s akit gyűlöl, mert idegen, más, mint amilyennek a magyar vitéz a feleséget elképzeli.

Az asszony szintén gyűlöli urát és visszasóvárog Bizánc puha fényűzése és zajos szórakozásai felé, a zord, egyhangú várból. Itt tehát kettős ellentét vetődik fel: a faji ellentét és a különböző két kultúra ellentéte. A cselekvény azonban nem ezen a megkezdett vonalon halad tovább, hanem a bizánci asszony körüli szerelmi intrika vonalán. Ketten szerelmesek bele. Az egyik Szalók magyar vitéz, aki szintén elvágyik a várból, haza, a dunántúli lankákra és oda akar menekülni szerelme elől.

Ezért nem engedelmeskedik Döbrönte parancsának, nem akarja az ország határát fenyegető keresztesek ellen vezetni a vár katonáit, amiért Döbrönte, aki tud szerelméről, lecsukatja a várbörtönbe. Szalókban az író, úgylátszik, a szűklátókörű magyart példázza, aki nem érzi át a határt védő hivatás értelmét. A másik szerelmes Leo, a bizánci lantos, ő távolítja el a keresztesek közeledésének álhírével Döbröntét a várból, hogy a reá leselkedő bizánci vértesek csapdájába ejtse s így hozzáférkőzzön az asszonyhoz.

Anna hercegnő, akinek érzékiségét a lantos epedő bizánci dalai felizgatták, bebocsátja ágyasházába éjjel a lantost, de a pásztorórát megzavarja a hazatérő Döbrönte kürtjének a szava. A csapda nem sikerült, a várispán serege győzött s a hercegnő most azt kívánja Leotól, hogy ölje meg férjét. De Leóval nem boldogul, a lantos gyáva a tettre és megszökik a várból, mire az asszony Szalókot hívja fel a börtönből.

Ő vállalkozik is, de nem úgy, ahogy az asszony elképzelte, beereszti a várba Döbröntét, meg akar vele vívni. A nyitott kapun azonban a vitéz holttestét hozzák, amitől Szalók megrendül és vezére példáján ráeszmél magyar hivatására: védeni kell a várat, a magyar föld határát mindhalálig. A halott vitéz győz a habozó élőn. Hogy a cselszövő asszonnyal mi lesz, az homályban marad. Közben beleelegyedik a mese szövetébe még egy másik motívum is: a görög zsoldosok hadnagya tanítja ki Szalókot hivatására - ez nyilván az asszimiláció gondolatát idézi.


Sok motívum szövődik össze ebben a kissé kanyargós cselekvényben, de egyik sem igazán hatásos, mert egyik sincs végiggondolva. Az alakok szimbólikusan vannak elgondolva, de a szimbólumuk nem világos, mert nincs igazán beleágyazva a jellemükbe. Még lazábban függ össze a jellemekkel a dialógus, a szavak kelleténél jobban körülbeszélik a mondanivalót, úgyhogy végül is homályos marad, hogy mit akar az író a darab egészével mondani. Nem csodáljuk, hogy a napilapokban ahány kritikus, annyiféleképpen magyarázta a darab értelmét s az író végső mondanivalóját. Az író szándéka tagadhatatlanul dícséretes, de túlnagy a távolság a jószándék és a megvalósításra való erő között.

A szinészeken nem múlik semmi. Kiss Ferenc zord, hatalmas, kozák hetmanokra emlékeztető alakot csinált Döbröntéből - az alak fővonalainak megrajzolásán túl nem is jutott neki feladat. Tőkés Anna a hercegnő érzéki vonzását emeli ki. Örömünk telt Bartos Gyula darabos, nyers magyar kürtösében. Jávor Pál is igyekezett összefogni Szalók széthulló alakját. Ungváry Lászlót túlságosan nőiesnek érezzük. A rendező, Both Béla, jó munkát végzett s szépek gróf Batthyány Gyula díszletei, bár az első felvonásban a vár nagyon is gyermekkönyvek képeire emlékeztet és nem értjük, miért tántorog részegen a várfal.

*

A Tell Vilmost láttuk a nyáron a Margitszigeten, de a német szabadságeszme e nagyszabású megszólaltatójáról is kiderült, hogy jobb színházban látni, mint szabadtéren. A Nemzeti Színház felújításában valóban élveztük. Abonyi Tivadar, a rendező, felhasználta a német Meissner margitszigeti rendezésének egyes részeit, de a magáéból is adott hozzájuk bőven. Az, hogy a színpad korlátozottabb terére került a darab, csak jót tett neki, minden epikussága mellett is összefogottabbnak, tömörebbnek bizonyult. Elsősorban a tömegjeleneteknek volt nagy hatásuk. A Rütli-jelenet összeesküvése a páthoszával, a Gessler kalapja előtti jelenet drámaiságával erősen hatott, a tömeg valóban egy szereplőnek tűnt fel.

Lehotay Árpád, aki már a Margitszigeten is nagyon jó volt, most még plasztikusabban hozta ki Tellt, a svájci paraszthőst. Kovács Károly elhagyta túlzásai jó részét, művészibb eszközökkel dolgozott, nem csinált Gesslerből olyan gyermekijesztő vámpírt. A többi színészek, így különösen Gál Gyula, Pataky Jenő, Ónódy Ákos nagyon jól játszottak s a két kisfiú, Koltay Sándor és még inkább Dévényi Gyuri valóban meglepően viselkedett. Olyan előadás ez, amelyből megelégedetten távozhat a közönség.

*

Húzhat-e valaki maga köré sorompót, amely elzárja a korától? Élhet-e valaki függetlenül a kortól, amelyben él? Ezt a kérdést veti fel a Sorompó, Galamb Sándor új drámája. A tudós professzor, aki ezt a kísérletet megcsinálja, bármily okosan vitatja a kultúra alkonyának spengleri gondolatát, eggyel nem számol: az emberi szenvedéllyel. Már pedig öregedő embernek, ha fiatal felesége van, ezzel nagyon is számolnia kell.

A sorompóján tehát hézag van, amelybe hamar betolakszik a valóság egy fiatal tanítvány személyében, akinek két fegyvere van a fiatalságon kívül: az, hogy a professzor feleségének ő volt a lánykori szerelme és hogy ő - ez csak a darab folyamán tudódik ki - törvénytelen fia a tudós professzornak. A sorompó motívumhoz tehát hozzájárul a fiatalság és öregség az irodalom állandó témái közé tartozó motivuma és az apa-fiú komplexum. Megoldás természetesen csak egy lehet: a sorompó is lehull, a tudósnak is át kell engednie a tért a fiatalok számára.

Galamb Sándor nagyon erősen akarta megtámasztani a cselekvényt s annyira túl motiválta, hogy az egyes motivumok egymás ellen dolgoznak, egyik közömbösíti a másikat. Ezért a cselekvény is többször elkanyarodik, több ágra szakad a versengő motivumok révén s így nem oda ér, ahonnan indult. Hiányzik a drámai koncentráció s a csomó nem a szereplők és világuk közti összeütközésben oldódik meg, hanem magában a főszereplő tudósban. Kissé meglep, hogy ez a megoldódás az apa-komplexumból adódik, holott okunk volt hinni, hogy éppen ez volt a professzorban a legkevésbé fontos, hiszen a törvénytelen fiáról csak a cselekvény fonalán szerzett tudomást s nem fűzi hozzá más, csak létezésének ténye.

Ezenkívül ez a motivum a legmesterkéltebb valamennyi között, ez figyelmeztet a legfeltünőbben arra, hogy az egész darab konstrukció, nem költői megérzés műve, hanem erős agymunkáé. Ezt érezzük a dialóguson is, amely nem szervesen és ösztönösen jön ki a szereplők lelki állapotából, túlságosan észrevehető rajta, hogy az író szavait mondják; annyira, hogy nincs egyiknek sem saját, megkülönböztethető hangja.

A befejezés mesterkélt és éppen nem jó hatású ötlete - a professzor kiszolgáltatja magát mint állítólagos kém a házkutatásra betörő ellenséges katonáknak - meglehetős elkedvetlenítően hat. Általában a háborus motivumok belekeverése, a szobába behallatszó repülőgép-zúgás, gépfegyver-kattogás teljesen felesleges, tehát zavaró cafrang.

Az előadásban Pethő Attila vezet, neki van a legtöbb játszani valója s az eszközök gazdagságával, életszerűen játssza is meg. A többiek, Tímár József, Ághy Erzsi, Szörényi Éva, Nagy Adorján, Mészáros Ági, megteszik, amit megtenni az író engedett nekik.