Csaba - Wass Albert regénye

Milyen szomorú regény, - már az első kortyban ezt érezzük, s ínyünkről végig nem múlik ez a szomorúság. Nem édes, ártatlan érzelmeskedés, s nem démonok viaskodása. Ez a hangtalan szomorúság ott settenkedik Wass Albert regénytájain, a mezőségi falvak "barna estéiben". Hóolvadásos koratavaszban tépett hegyoldalakra telepszik, néha öreg holló lomha szárnycsapásával felröppen a háztetőre, máskor a lámpagyujtogatót kíséri esti körútján és a kolozsvári ázott utcákon felgyűrt gallérok mögé bujik. Fileki Ferkó gyerekszobájában az alkonyat szorongásoktól válik sűrűvé, a kisfiú egy érthetetlen mondattal viaskodik: mit jelent elveszteni a hazát?

A felnőttektől hallja ezt a mondatot, 1918-ban vagyunk, Erdélyben, - ekkor indul a regény. A mondat sok mindent jelent: azt, hogy el kell költözniök a kolozsvári családi házból, hogy kivágják apja kedves erdejét, megérti, hogy az új szavak szegénységet jelentenek, olyan küszködést, amely talán nem ér véget soha. Mire megért mindent, a gondok felnőtté érlelték. Az első szerelem is elpattant egy sírós búcsúdélutánon. A tizennyolcéves Ferkó már otthonos a magányban, lerongyolódott birtokával vesződik, társtalan férfi.

És ha körülnéz, sehol nem lát vigasztalót. Már nem tud örülni a régifajta, nagyhangú magyar urak kicsi, sivár diadalainak, ha hébe-korba mégis felülkerekednek egy-egy hatalmára ébredt román népbolondítón; de még jobban bántja az engedelmesek, tunyák közönye. Amikor gyerek volt, egy mesébe menekült a vigasztalanság elől: Csaba királyfi láthatatlan jelmezeit öltötte magára, csatát akart nyerni népének. A segítés vágya a felnőttben is továbbél. De hősi tettek helyett csak falusi gazdákkal vesződik: győzelmei ilyenek: a régi, düledező iskola helyett, melyet a román hatóság bezárat, újat épít. Maga veszi kezébe az ásót és a kőműveskanalat...

Így találja meg észrevétlenül, szomorún az elhagyott Csaba-álmokat. Az álmok megkoptak, de értelmük ma is ugyanaz: hivatást teljesít. Mezőségi magyarok gondjaival törődik, tanáccsal, reménnyel segíti őket, ébren tart bennük valamit, - s ezt fegyvertelenül, megtámadhatatlan egyszerűséggel teszi. Anuca mondja ki, a román tanítókisasszony, aki szerelmes Ferkóba: "Valami van ebben a fiúban, amit nem lehet kiirtani belőle, csókkal sem lehet, öleléssel sem. Azt a dühítő szomorúságot!"

A regényben megkopott mezőségi urak élnek, megmeszesedett lelkű vidéki asszonyok, öreg székely cselédek, tanítókisasszonyok, hízott román jegyző, szurtos örmény írnok. A nagy erdélyi forduló első éveit élik. Arcok tünnek fel a regényben, s hullanak ki belőle, ugyanazokban a gondokban őrlődő emberek - s valóban mind élnek, mind emberek, mind különböznek egymástól. Az arányok titka ez, akár a portrészerű hasonlóságé. Wass Albert meg tudta oldani a kényes permutációs feladatot, tartózkodón, arányérzékkel, torzítások nélkül hangsúlyozza a jellemet.

Csendesen, lassan folyik a regény, alacsony partok közt. Az idő apró változásokban kopik. Nem nyomasztó ez a múlás, nem fájdító szomorúság, inkább a láz bágyadtságával békít. Különös és nemes a Csaba-jelkép is: a harcban megsegítő királyfi nem fegyvert, de a helytállás fegyelmét hozza. "Így készülünk szelíd háborúra, - írja az erdélyi költő is, - mindig magunkért, soha mások ellen, - sót párolunk és vásznakat szövünk, - s míg kisebbítenek, lassan megnövünk!"


Mi ingerel mégis ebben a sok szelídségben? Hogy végig nem lobban fel váratlan fordulat. Sehol egy szó, egy indulat, amely lángbaborítaná ezt a gonddal ácsolt vázat. Az élet, amelyet Wass Albert a Csabá-ban ábrázol, a valóságnál átlátszóbb, szegényebb; megtépett fa, amelyről lemetszették a kisebb ágakat is, hogy rajza egyszerűbb, érthetőbb legyen. Az író a gyerekkönyvek könnyen olvasható illusztrációinak szűk szókincsével beszél. Az élet értelmetlensége, sűrűje, fülledtsége hiányzik a regényből, a telítettség, a titkos áramok.

Nagyon szelíd hősök közt járunk; mintha engedelmes kenyérbélből gyúrták volna őket, soha nem lázadnak fel teremtőjük ellen. Titoktalan emberek, köztük nem érhet meglepetés, akár a sakkjátszmában, amelyet önmagunk ellen játszunk. Egy üvegfalú óra percegő ketyegésével pereg életük; látjuk a kerekek mozgását - a kerekek nem tévesztenek irányt - s tudjuk, merre halad a mutató is. Egy-két fejezettel mindig előre sejtjük, mi történik a Csaba hőseivel. Dickens világa ilyen gondosan megművelt, gereblyézett kerti zöld. De Wass Albert nem ismeri a szelíd, tiszta dickensi bájt, regénye túlnyesett, klorofilszegény.

A Csaba erőtlenebb, mint az első regénye, a Farkasverem. Ez széteső volt, aránytalan, megbillenő tömegű, helyenkint görcsös, másutt szakadozott, de alakjai hosszú ijesztő árnyékokat vetettek. Olyan félelmetes, elhagyott volt a táj, mint egy pusztuló ház, amely macskaszagot lehelt.

Aránytalan tömegek és laza inak, - ezen rokkant meg helyenkint a Farkasverem. Wass Albert maga is észrevehette ezt a fogyatkozást, a Csabá-ban feszes szerkezettel ellensúlyozza. De ez még nem gyógyulás, csak a tünetek leplezése. Az izmokat edző erőszakos nyújtózás, a makacs, vakmerő fiatalság hiányzik a Csabá-ból. Wass Albert betegszoba világítást teremtett, hangját halkra fogta, a fényeket tompította.

Fátyolos hangulataival olyan az egész írás, mint egy regény háttere, amelyből észrevétlenül kisétált a hős. A hangulat él benne, az ősz, a magány, a kisebbségi sors. Szürke, irizáló, ködnyomta folyó, - ereje, fénye akkor csillanna meg, ha áttörhetné a gátakat, ha köveken bukdácsolhatna. Emberek, indulatok, harc, mozgás: élet ábrázolására termett hang, s mint a Farkasverem-ben: diszharmóniára.

Ezzel a regénnyel talán nem jutott előbbre Wass Albert. A Csaba önkéntes visszahúzódás; a veretlen erő fáradt kitérése erősebb próbák elől. De mennyire író írta! Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből.

Kádár Erzsébet