60 millió pengőbe kerülne az ország ivóvízellátásának megoldása

Pap Ferenc ny. kir. folyamőrvezérkapitány, a Magyar Mérnök- és Építész Egylet elnöke írt előszót a könyvhöz, amelyet „Magyarország ivóvízellátása” címmel Lászlóffy Woldemár dr. kir. műszaki tanácsos szerkesztett, az Országos Ivóvízellátási Nagygyűlés megbízásából. Ha volt valaha írás, amely méltó erre a jelzőre, akkor ezt a könyvet valóban az országépítő művek közé kell sorolni. „Itt sürgősen cselekedni kell – írja Pap Ferenc – és elsősorban összefogó szervre van szükség, amely az ivóvízellátásnak a közigazgatás mai rendjében négyfelé szétszórt ügyét irányító gondjaiba veszi.”

Lászlóffy Woldemár dr., a Mérnökegylet titkára
kitűnően áttekinthető, a műszaki és a laikus közönséget egyaránt érdeklő csoportosításban adja közre a 300 oldalas kötetet. Magyarország lakosainak kereken 80 százaléka kútvizet iszik és hivatalos megállapítás szerint az ásott kutak háromnegyed részének vize ártalmas az egészségre.

Ez a szomorú tény, amelynek káros egészségügyi és népesedéspolitikai hatásai kiszámíthatatlanok, valóságos csapás az évszázadok során többszörösen megtizedelt nemzet szempontjából, annál is inkább, mert legjobban a síkságot lakó és legtöbben szenvedett magyarságot sujtja. Egyébként mindennél jobban bizonyítja a probléma nemzeti jelentőségét, hogy maga a Kormányzó Ur vállalta az ivóvízellátási nagygyűlés védnökségét.

A gazdasági közvéleményt elsősorban az ivóvízellátás országos munkaterve és a pénzügyi fedezet előteremtése érdekli.
Ilyen országos munkaterv – mint Papp Remig a nagygyűlésen annakidején megállapította, – még nincs, mert olyan szerv vagy hatóság sincs, amelynek hatásköre az egész országra és az összes vízellátási elemekre kiterjedne. A Vízellátási Tanács felállítására azért is szükség lenne, mert egyetlen európai államban sem ütközik a vízellátás olyan nehézségekbe, mint Magyarországon.

Azt javasolja, hogy ott, ahol hektáronként 40-nél több a lakosság átlagszáma, ne engedélyezzék többé kút fúrását, se magánvízvezeték létesítését, hanem csak központi vízművet. Ilyen laksűrűségnél ugyanis a talaj nagyfokú fertőződése miatt feltétlenül szükség van csatornázásra, ami pedig vízvezeték nélkül nehezen létesíthető. Az egész országra kiterjedő, sekély és mélyfúrású kutakat, körzeti és központi vízműveket magában foglaló ivóvízellátási program 60 millió pengőből lenne megoldható.

Az államnak csak az összeg egy részével kellene ehhez hozzájárulnia.
45-50 központi vízmű építése lenne kívánatos. Az Országos Közegészségügyi Intézet az ország 3300 községében (csak a trianoni határok között) 8200 kismélységű kutat szándékozik létesíteni. Az említett 60 millió pengőből 48 millió pengő vízművek és körzeti vízvezetékek, 12 millió pedig kutak építéséhez szükséges. Papp Remig végül azt javasolta, hogy évente kb. 5 millió pengőt állítsanak be az állami költségvetésbe az ivóvízellátás megjavítására. Erre a célra a közületek kamatmentes kölcsönöket kapnának, amelynek a visszafizetéséből Egészségügyi Alapot kellene létesíteni.

„Az ivóvízellátás fejlesztése is fegyverkezés, – olvassuk – és pedig olyan fegyverkezés, amelynek békében is hasznát látja a nemzet minden rétege.”
A vízművek költségének 50-75 százalékát a csőhálózat emészti fel. Emlékezetes, hogy a csőkartel annakidején foglalkozott ilyen irányú országos tervvel, ennek a megvalósításásra azonban nem került sor. Reméljük, hogy a leányzó nem halt meg, csak alszik…