A Nyugati pályaudvarnál szálltam fel a hatos villamosra. Volt ülőhely elég és én kényelmesen elhelyezkedtem menetirányban az ablak melletti ülésen. Közvetlenül utánam egy még eléggé fiatal asszony szállt fel egy 12-13 éves és egy 15-16 éves fiúval. A kisebbik fiú mellém ült, a nagyobbik velem szemben foglalt helyet, az anyjuk a nagyobbik fiú mellé ült. Nyilván mind a két fiú középiskolai tanuló volt. Erre következtettem abból, hogy formasapkát viseltek.

Élénken és elég hangosan beszélgettek, úgyhogy akarva, nem akarva minden szót megértettem, amit mondottak. A gyermekek apjuk beteg nővéréhez igyekeztek. Az asszony magyarázta a fiúknak, hogy Ida néni súlyos beteg, talán már nem is él sokáig és szükségesnek találta még hozzátenni, hogy a néni nagyon gazdag és mivel nincsenek gyermekei, bizonyára ők lesznek az örökösei. - Legyetek illedelmesek és kedvesek a nénihez; ezt a csomagot, Miki, te add át neki - fordult az idősebb fiúhoz, - a kedvenc süteménye van benne; az ilyen kis figyelmességgel kedvében lehet járni.

Időközben zsúfolásig megtelt a villamos, el is indult, megállott a pályaudvar homlokzata előtt, majd tovább haladt a Teréz körúton. A Podmaniczky uccánál is többen szállottak fel és egy idősebb hölgy éppen előttünk állott meg. Kézitáska, esernyő és egy kisebb csomag volt a kezében. Nehezen tudta az egyik kezét szabaddá tenni, hogy fogódzhassék. A mellettem ülő fiatalabb fiú felállott és udvariasan felajánlotta helyét a hölgynek. Látszott, hogy az asszony volt ilyen tekintetben túlságosan elkényeztetve, mert hálálkodva foglalta el a felajánlott helyet.

Tekintetem a velem szemben ülő anyára esett és így véletlenül lesújtó, de egyben lekicsinylő pillantását foghattam fel, amelyet udvarias fiára vetett. A következő percben a nagyobbik fiához fordult és valamit súgott a fülébe. A fiú ajkbiggyesztve figyelte öccse udvariasságát és vállvonogatással felelt anyjának is. Az Andrássy útig egy szót sem szóltak, ott készülődni kezdtek a leszálláshoz. Mivel a Király uccánál én is le akartam szállni, a kocsi végéig követtem szomszédaimat.

- Élhetetlen fráter vagy és az is maradsz - hallottam az anya korholó szavait, - végy példát Mikiről; csak az önző embereknek van jövőjük ... - A villamos megállott, mind a négyen leszállottunk, az anya folytatta a korholást, én pedig elgondolkodva követtem őket tekintetemmel; a Király uccán kanyarodtak be, amíg egy kapu alja el nem nyelte őket. Ida nénihez mentek, akinek Miki bizonyára kedvében jár majd, hiszen ő az életrevaló gyerek és az örökség csábító; míg a kisebbik fiú – most veszem csak észre, hogy az ő nevét nem is tudom - bizonyára egy könnycseppet a szemében oldalt áll majd a beteg ágya mellett.

Elgondolkoztam ezen a kis eseten, amelynek szem- és fültanuja voltam. Vajjon az asszonynak volt-e igaza ? Csakugyan önzés és kíméletlenség kell-e ahhoz, hogy valaki érvényesüljön? Elvonultak előttem ismerősök alakjai, eszembe jutottak itt-ott hallott történetek, megvizsgáltam a saját életemet és azokét, akik közel állanak hozzám és akikről éppen azért talán még kevesebbet tudok, mint azokról, akiket az idő távlatából figyelhetek.

Lehet, hogy pillanatnyi sikert a kíméletlen, önző emberek gyorsabban érnek el. Lehet, ahhoz, hogy valaki a pályáján érvényesüljön, csak önmagára szabad gondolnia. De hogy valaki az életét az önzés s a semmi mással sem törődés jegyében boldogan élhesse le, azt lehetetlennek tartom. Érző szívvel a Teremtő azért ajándékozta meg az embert, hogy értelmet és tartalmat adjon az életének. A szívünkre hallgatnunk kell, mert különben minden cselekedetünk végső fokon az értelmét is elveszti.

Gondolataim kissé elkalandoztak, úgyhogy visszakanyarodom a 6-os villamoson tapasztaltakhoz. Már nem az anyát látom két fiával, hanem azt a sokszáz fiút és fiatal férfit, akik közömbösen nézik, amint reszkető öregasszonyok állanak a robogó villamoson roskatag lábukon. Tisztelet a kivételnek, mert ezek azok, akik a szabályt megerősítik. Isten tudja miért, de mind gyakrabban tapasztalom, hogy fiatal leányok engedik át a helyüket villamoson, sőt autóbuszon is (ez pedig lényegesen nagyobb áldozat), nemcsak idősebb nőnek, hanem idősebb férfiaknak is.

A gyermek ezt vagy hasonlót tapasztalva, természetesnek kell tartsa, hogy szüleinek vagy idősebb rokonainak, ismerőseinek vagy éppen teljesen idegen idősebbeknek nem kell a villamoson a helyét átengednie. Gyakran látunk szülőket, anyát vagy apát, amint egy vagy több gyermekkel utaznak a villamoson. Helyeseljük, hogy a 2-3 éves gyermeket, aki még nem áll elég szilárdan a maga lábán és gyorsan fárad, leülteti vagy ölébe veszi; de helytelennek tartjuk azt, hogy az apa vagy anya a 6-8 éves gyermekét leülteti és mellette áll.

Az udvariasságra és előzékenységre nem nevelhetjük elég korán gyermekeinket. Természetesen nem arra a mesterkélt udvariasságra, amelyet a nevelő kizárólag szigorúsággal ér el, hanem arra a megértésből és szívjóságból fakadó és éppen ezért magától értetődő, természetes udvariasságra, amely a legrokonszenvesebb emberi tulajdonságok közé tartozik. Ha sikerül ezen felül gyermekünk lelkébe az önzetlenséget, mint magától értetődő tulajdonságot beleültetnünk, akkor olyan útipoggyásszal láttuk el az életre, amelyért a gyermek felnőtt korában lesz csak igazán hálás szüleinek.

Simon Blanka