Egységes magyarság

Tompa László

Egységes magyarság, egységes magyar szellem, irodalom; van-e, kivánatos-e az egység az egész magyar irodalomban, a budapesti és az erdélyi (vagy felvidéki) irodalom közt és így tovább, - ilyen és ilyenforma kérdések helyes megfejtésének szalagjáért 20 év óta sokszor szálltak már lovagi küzdelembe a gondolat és írás magyar bajvívói.

Sőt, mi tagadás, megesett egyszer-kétszer, hogy a torna egyik-másik mozzanatában mérges személyeskedéssé, szabályokat elvető, korlátokon túlcsapó csetepatévá fejlődött, úgy hogy a közönség végül alig észlelhetett mást nagy gabalyodásnál, melyben a küzdelem igazi célja, magva elveszett a szemek elől a nagy porfelhőben.

Más szóval: a kérdések végül is megfejtetlenül maradtak, amit az is elárul, hogy fölvetésük esetenként - az előbbitől némileg eltérő árnyalatú fogalmazásban újra meg újra időszerűnek és szükségesnek mutatkozhatik. Magam, mint csendes megfigyelő, e viták közben ismételten elgondoltam, hogy ezek a kérdések, így feladva, nem is alkalmasok az eredményes megvitatásra, - értelmük annyira bizonytalan, általánosságba szétfolyó, egyéni tetszés szerint tágítható, vagy szűkíthető.

Próbáljuk meg kicsit mélyebbre nézni ebbe a kérdésbe a legutóbbi megfogalmazás szerint: Egységes magyarság! Nem is szólva sokat arról, hogy magának a magyarság fogalmának értelmezésében is száz közül aligha ért kettő pontosan egyet, meg kell kérdeznünk: hogyan, kire mire, milyen vonatkozásban, milyen mélységben és szélességben értsük ezt, hogy egység?

Mást jelent ez a szó, ha vele földrajzi, politikai, területigazgatási egységet, vagy hasonló tárgyi valóságot, mást, ha szellemben, művészetekben, irodalomban való egységet akarunk kifejezni. El lehet gondolni ezt a fogalmat nagyjából való, teljesen általános jelentkezésében, s el úgy, hogy kiterjed a legapróbb gyakorlati részletekre, a mindenkire kötelező egyenruha-viseletig, tökéletes irányítottságig.

Bizonyára van is nép, amelynek - különösen bizonyos válságos korszakokban - elviselhető, sőt hasznos is lehet az ilyen mértékben megvalósított egység a politikában, vagy gazdasági munkaterületen. De művészetben, irodalomban? Magyar irodalomban? - - (Nem lennék magyar, ha azt hihetném, hogy magyarlelkű magyarnak magyarul e részben még többet is kell mondanom!)

Igy hát: legyen is, ne is, kell is, nem is egységes magyarság, egység a magyarságban? Igen! Azonban, hogy mindezek megvitatása eredményes lehessen, szükség van a kérdés élesebb körvonalazására, vagyis, hogy ezt a pontos határ nélkül általánosságban elvesző, nagy kérdést pontosabban meghatározott részletkérdésekre bontsuk.

Mi, erdélyi magyarok, mindig erősen éreztük az egységet az egész magyarsággal való szoros összetartozásunkban. De ugyancsak mi: meg tudtuk és meg tudjuk látni a különbséget is magunk és az alföldi, vagy másföldi magyar között. Testvérek vagyunk, de vonásaink - lelkiek és testiek - egymástól sokban különböznek.

Aligha is él köztünk, ép lélekkel, tiszta ésszel, olyan valaki, aki ne azt gondolná, hogy a boldogulás elérhető legnagyobb mennyiségét csak egy közös, egységes magyar hazában érhetjük el. Egységeseknek kell tehát lennünk mindabban, ami a más nemzet-egységek közt való helyzetünket, külső ellenállásunkat, vagyis külpolitikánkat - erősíti, beleértve ebbe, a valóságos szükség határáig, azt is, ami formai jelentkezésében már nem is éppen külpolitika, de amire ennek belső háttérül, erőellátást adó terepül szüksége van.

---

Ennek a meghatározását azonban nagyobb részben inkább a fonákjáról, a nemleges oldaláról tudjuk megközelíteni. Mi az tehát, amit nem, vagy amiből, ha valamit mégis kell: minél kevesebbet kívánunk? Kívánunk minél kevesebb vitézkötést, rangot, címet, frázist, vérvalóságot, csizmadia és kéjgázszerű halandsabeszédet, ezzel szemben azonban minél több, a józan kritika előtt is helytálló, teremtő eszmét és teremtő munkát, minél komolyabb számolást az élet tárgyi valóságaival.

Erdélyi szemmel és leegyszerűsítve, körülbelül ezekben kell látnunk az alapjait, a tartó-szerkezetét az egész magyarság közös szellemi magatartásának, egységesítő együttérzésének. Nem lehet azonban kifogásunk az ellen, hogy egy ilyen nagy építményben (mint az egész magyarság, összege az összes magyar erőknek, magyar erőkifejtésnek) az alap, az összetartó szerkezet nagy egysége mellett, külön tagolt formái, ívei, kiugrásai legyenek a részleteknek is. Ellenkezőleg! Igy soha eszünkbe sem jut az sem, hogy egy ország területe csupa alföld, vagy csupa hegység legyen.

Ez elviselhetetlenül unalmas, vagy kietlen-rideg is lenne mindenképpen! Vagy tudunk-e elképzelni, kívánunk-e olyan orgonát, amelyiknek minden billentyüje csak ugyanazt az egy hangot tudja megszólaltatni? Mennyivel szebb, teljesebb himnusza az életnek zendülhet meg, ég felé szállva, azon az orgonán, amelyiknek sok, minél több hangja van, hangszínben minél gazdagabb változatul! Ilyen legyen szellemi működésünk eredménye: tudomány, művészet, irodalom!

És végül - nyugodjunk is meg ebben - az életben, nemzetek magatartásában mindaz, ami van, nem éppen csak azért van így, vagy úgy, mert mi így, vagy úgy akarjuk. Természeti folyamatok dolgoznak ezen örök időn szakadatlanul. Örök időn át törekszik az élet egységesítésre, összefoglalásra, de ugyanakkor megosztásra (differenciálásra) is.

És egyszer az egyik törekvés látszik erősebbnek, máskor a másik. Ha pedig valamelyik különösen hatalmas lesz: szemünkben, szellemünkben ennek hatalmától eltelve, látjuk meg; ítéljük meg, nevezzük el olykor az egyes korokat is. Természetesen, az is jellemző kissé egy korra, ha néha a mostanihoz hasonló kérdésre kérnek az embertől feleletet!



[+] L. a Nyugat 1940 novemberi és decemberi számában megjelent hozzászólásokat.