A hatvanéves Bartók Béla

"Egyre bizonyosabb, hogy az európai zene ezen Debussy-utáni korszakát Bartók Béla neve fogja megjelölni" - írta egy flamand író két évvel ezelőtt, Bartókról szóló könyvében.

A magyar zeneszerző, akiről e sorok szóltak, ma hatvanéves és most érkezett sikereinek tetőpontjára; hatvanéves és élén jár az európai zenefejlődésnek; hatvanéves és fiatalabb, mint valaha.

De épp ezért, ma már egész pályája egyetlen lendületnek, töretlen ívnek látszik; holott ez a pálya zegzugosan, különös szökellésekkel haladt előre mostani magaslatáig. Bartók fejlődésének épp az a sajátos vonása, hogy minden útját addig járta, amíg zsákutca lett belőle, akkor aztán váratlan lendülettel odahagyta, fölébe kanyarodott és ugyanazt az utat magasabb régiókban folytatta, szűkülő és táguló körökben.

Állandó problémái felett keringett különböző magasságokban, de konokul és telhetetlenül, mint zsákmányuk felett a nagy ragadozómadarak. Ifjúkorának romantikus művei Liszt útját folytatták, amíg csak a Második Szvit-ben meg nem torpant s hirtelen fordulattal oda nem hagyta a zenekari romantika egész hagyományát; ezt a szakadékot jelzi a kétéves távolság, amely a mű utolsó tételét elválasztja a többitől.

De azért a Négy zenekari darab, másfél évtizeddel később, ugyanazokat a kérdéseket veti fel más síkban, sötétebb és szikrázóbb indulattal. Az ifjúkori Ideális Arckép rajongó hangja titkosabban és megnőve, roppant magasságban zendül meg harminc év multán, a Húroshangszerekre Írt Zene első tételében; s a Mikrokozmosz új sorozataiban az egykori Bagatellek, Vázlatok és Siratók, a Szabadban és a Kilenc zongoradarab problematikája tér vissza együttesen, hatalmasabb megoldásban.

Ebben a váratlan fordulatokkal és felszökésekkel teljes Ťélan vitalť-ban van a magyarázata Bartók magábanálló magyar s főleg európai helyzetének. Mindent megtanult és magába szívott, amire az egykorú Európa, sőt Kelet-Európa tanította; de a döntő pillanatban a döntő lépést mindig ő tette meg, az új helyzetet teremtő kanyarodást ő hajtotta végre valamennyi nyugati és keleti kortársa helyett.

Hogy a történelmi helyzet hogyan érlelődött idáig, három évszám mutatja a legjobban, három jellemző pillanat századunk második évtizedéből. 1910 körül Európában tetőpontján áll Debussy, Ravel, Delius és Strauss művészete, ez az újszerű s mégis túlérett, kábítóan színes zenekari nyelv. Magyarország: Bartók és Kodály ekkor még tanítvány és ujonc. A tizes évek derekán e tanítványok munkatársakká serdülnek.

A kékszakállú herceg vára és a Fából faragott királyfi: a ballada-opera s a táncritmusból kibomló mesejáték, már öntudatlanul ugyanúgy közös-európai kérdésekkel birkózik, mint Kodály nagy gordonkaszonátája. Azután 1920, - Európa zenéje kétféle nyelvvel kísérletezik: egy sokszólamú-sokhangnemű "vonalas" stílussal, meg az új keleteurópai táncritmusok szélső, dinamikus kifejtésével. Ennek a kétarcú művészetnek legmaradandóbb eredményei azonban már nem Sztravinszkij, Schönberg, Hindemith, Falla és Milhaud, hanem Bartók művében születnek meg.

Mert ő már 1919-ben, a Csodálatos mandarin-nal végére jár az expresszionista kísérleteknek s néhány évvel utóbb, a két zongoraversenyben, kimeríti az újklasszikus irány lehetőségeit is; a szókészlet teljes, ebből elég volt, - s már lendül és szárnyal tovább, új erupciókra készen és új meglepetésekre szomjasan.


Az ilyen robbanások csak egy túlfűtött, feszültségekkel és kényszerekkel zsúfolt temperamentumban lehetségesek. Valóban, évszázadok távlatában sehol ilyen ellentétek, mint Bartók egyéniségében és művészetében. Csupa véglet, antinómia és szélsőség, - a hétköznap régen elsorvadt és kihullt alóla. Forrpont és fagypont, a legkisebb részlet s a legnagyobb egység, a legszélesebb diatónia s a legszűkebb kromatika, fegyelem és féktelenség, a legnyugtalanabb cikázás és a legkonokabb állandóság, s mindenekfelett persze Kelet és Nyugat: mindez hozzátartozik Bartók egyéniségéhez.

Művészet, amely minden inkább, mint naív és egyszerű, de azért a népzenétől ujhodik meg; zene, amely alapjában idegenkedik az énekhangtól, de a Cantata Profana mítoszát csak szólóhangok és kórus énektelen énekében tudja elmondani, morajban és vijjogásban! Az ilyen tüneményekhez szervesen hozzátartozik az erőszak; azzal teremtenek újat, hogy végrehajtják a lehetetlent.

A Táncszvit, a Negyedik vonósnégyes, a Második zongoraverseny s azóta jóformán minden Bartók-mű telve van olyan hangzásokkal, melyeket semmiféle régebbi zenész nem tartott volna lehetségesnek s voltakép még ma sem tart annak. Mindezt erőszakosan, csodával határos módon váltja valóra; példátlan hallucinációk megidézésére kényszeríti a hangszereket, nem törődik törvényeikkel s maga szab nekik új törvényt, akár Beethoven.

Erre a csak magára hallgató hűségre és erőszakosságra alighanem épp a természet tanította meg, élet-halál, keletkezés és elhalás szüntelen csodája, mellyel ifjúkora óta egész lénye telve van. Ez az érzékeny idegű nagyvárosi művész oly fojtogatónak érzi a civilizált emberi világot, hogy ki kellett rontania minden megszokott keretből: mint Cantata Profaná-jának hősei, a csodaszarvasok, ő sem fér be többé az emberi hajlékok ajtaján s csak tiszta forrásból iszik már, pohárból soha többé.

Maga írja, hogy életének legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falun, parasztok közt töltött; épp mert a parasztban csak mellékesen s mind kevésbé érdekli a nemzet, a nép és a fajta, hanem sokkal inkább az ősember. Ha ez tévedés, bizonyára egyike a század legtermékenyebb tévedéseinek. De ősember és természet, ösztön és elemi tünemény: nyilván ez a kettő tanította meg rá, hogy neki is csak a saját belső törvénye parancsolhat.

A kényszertől, az erőszakos összefogástól csak egy lépés választotta el a legtágabb szabadságot. Innen, hogy a kelet-európai népzenékkel, mint valami hún hadak élén, beronthatott a 20. század nyugati zenekultúrájába; de innen az is, hogy a maga szüntelen s el nem csituló problémájával, idő és szabadság, változás és halál kérdésével kitalálta Európa zenészeinek legtitkosabb gondolatát s kimondta, mielőtt ők még szavakat találtak volna rá.

Nemsokára úgy látszott, hogy még a népzene is csak erre tanította meg; Bartók, mint mások annyian, csak azt tanulta, amit már tudott. Az egyszólamú paraszti dallamvilág csak látszólag egyszerű. Aki Bartók székely és török dallamlejegyzéseit vagy új román népzenekiadványát forgatta, egyszeriben rádöbben ennek a zenének iszonyú labirintus- és őserdővoltára s megérti, miért épp Bartóknak kellett ezt az ezerágú bozótot felfedeznie a világ számára.

Így, ebben a szédítő lendületben, ebben a világ végéig kergető feszültségben hagyta maga mögött feszültségekben vergődő egész korát, a romantikus nacionalizmust, az impresszionistákat, az expresszionista és újklasszikus kísérletet, sőt - ő, a közösség első meghirdetője - a Közösségek Uralmát. Az egyetlen, amit sohsem hagyhatott el, ami visszahívó, örök varázslatként tartja fogva, az Időtlen Zene, a népeké és régi nagyoké, amelyben mindig újból testvérére ismer. Mint sokszor elmondották róla, leszállott a gyökerekig, a fajta és a népiség örök alapjáig.

Hogy időközben e gyökerekből jelszó lett, divat és politikum, nem érdekli; az az Európa, mely a "gyökerek" és "közösségek" jelszavát megtanulta és átvette, épp megérett rá, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát. Talán még jókor arra, hogy Európa igazi lelkének mentésére siethessen, hogy ő képviselje veszendő világunk nemesebb és halhatatlanabb részét egy tágabb, új világban, mely a réginek roncsait félresöpri majd.

Szabolcsi Bence