A fülemüle

A legkevesebb amit egy színdarab: általában egy írói mű szerzőjétől elvárhatunk, hogy tisztában legyen azzal, hogy mit akar írni, milyen műfajú dolgot. Szabados Árpád, A fülemüle szerzője nyílván ezt sem tisztázta magában. Kezdi mint régi receptszerinti népszínművet, a szegény paraszt és a gazdag paraszt szomszédi civódásával, szegény legény és gazdag leány érzelmes szerelmével, folytatva ízetlen paraszt-operettel, amikor a kupaktanács tagjai tánclépésekkel, indulót énekelve jönnek be ítélni a fülemüleperben, végzi valami misztikus kenetteljességgel, mikor a földbe ásott zsákban nem kincset találnak, hanem egy kis feszületet.

Hogy ezt a stílus-zavart és minden írói lelemény nélküli ürességet előadta, az a legnagyobb tévedés, melyet a Nemzeti Színház mai vezetése elkövetett. Ha egyebet nem, legalább azt elvárhatnók a színháztól, amely büszkén viseli a "nemzeti" jelzőt, hogy jobban tisztelje Arany János emlékét, ne csúfolja meg kedves anekdóta-versének ilyen eltorzításával.

A darab előadása a színészek reménytelen küzködése a játszhatatlan szerepekkel. Két színész mégis ki tudott tűnni: Gózon Gyula, aki a szegény szomszéd dühös gyűlölködését játssza meg hiteles realizmussal és Pataky Jenő, aki nemcsak játékban, hanem énekben is olyan jó kvalitásokat mutat, melyeket eddig nem sejtettünk benne. A darab kísérő zenéje Farkas Ferenctől való, játékmestere az előadásnak Both Béla.