Nagy Lajos - Író, könyv, olvasó

Az író nem magános ember. Amikor ír, azt közlési szándékkal teszi, gondol tehát, ha nem is tudatosan, szerkesztőre, kiadóra, kritikusra és olvasóra. Az írónak a levelei is olyanok, hogy nem csak a címzettnek szólnak, s ha naplót ír, akkor is elvégzi minduntalan a körültekintést: ezt mások is olvashatják majd. Környezetének alkateleme az író is, hatása alatt áll kortársainak, kora eseményeinek, anyaga az ember, akit maga körül lát, hall, szemlélete ha egyéni is, nem független az általános gondolkodástól, szóval: az író műve mindenképpen kollektív termék.

Ha megjelenik egy regény, arra azt nyomtatják, hogy írta Iksz. A teljes valóság azonban ez lenne: Irta Iksz és családja, barátai, megbecsülői és kisebbítői, Ipszilon kiadó úr és egész hivatala, az Irodalmi Ujság, valamint laptársaink kritikusai; a háziúr a főkapitány, a képviselő, a villamosellenőr, a tanár, a diák és még sokan mások, legtöbben olyan hölgyek és urak, akik könyveket szoktak vásárolni. (Talán csak a koldusokat és a napszámosokat lehet ebből a nagy együttesből kihagyni.)

A könyv, amit az író ír, nehezen meghatározható valami, de egyebek közt árucikk is. Pénzért adják és veszik. Más mint a kenyér, vagy a zsebóra, de mindkettővel azonos abban, hogy létezésének előfeltétele a vásárlás. Az emberek azt vásárolják, amire szükségük van, amit valamire használnak. Beléndeket nem vásárolnak, mert az semmire nem kell nekik. Általánosságban olyan könyv nem jöhet létre, amelyről előre bizonyos, hogy senki nem igényli majd. Kivétel akad, pártfogó magános, vagy intézmény adhat ki egy-egy könyvet, esetleg maga az író, de ilyen jelenség nem dönti meg a könyv árujellegét.

Igényli pedig a könyvet az olvasó. Ő vásárolja meg. Ő tehát legfőbb meghatározója a könyvnek, meghatározója a kiadó magatartásának, az irodalmi értékelési módnak, bizonyos mértékig - nemcsak visszafelé hatva - magának az írónak is, hiszen mondtam, hogy titkos társszerző. Sok olvasó azonos gondolatai adják a közszellemet, a közszellemből kiütközött könyv csak akadályokkal, csak áldozatok árán hozható létre, sorsa küszködő bukdácsolás, folytatása aligha van, levizsgázott, szándékai a társadalmi valóság szikláin hajótörést szenvedtek.

A társadalmi valóság benne él az olvasó szellemi és lelki tartalmában, ezzel a valósággal kell számolni az írónak, ha már úgy sem lehet beülnie a négy fal közé s írnia a vakvilágba. Az olvasók összessége az áradat, amelybe ha beleveti magát az író, viselkedése akár passzív is maradhat, mert elég, ha viteti magát, övé a munkalehetőség, a megélhetés, a név; aki az ár ellen kapálózik, az kifullad, mert abban az egyetlen reményében, hogy egyszer majd fordul az ár s megváltoztatja irányát, csaknem mindig csalódik.

Aki az árral úszik, az elismert író; hogy azután milyen lényegi különbségek vannak író és író közt, ez nagy kérdés és más lapra tartozik. Most általánosságban az író-ról beszélek, mindenkiről, akinek írásai megjelennek, akit a közfelfogás írónak ismer el. Én magam írónak csak az igazi írót tartom, hogy ki az, mi az, ezt nehezen tudnám meghatározni, de annyit tudok róla, hogy ha megjelennek is a művei, mindig lényegileg különbözik azoktól, akiket édes teherként visz magán az ár.

Az olvasót olvasónak nevezem, a közhasználatú szóval, bár a helyes neve az lenne, hogy: könyvvásárló. Mert csak a vásárló olvasó számít, csak az ő igénye válik aktív tényezővé abban a folyamatban, melynek eredménye a könyv.

Az olvasó eddig földerítetlen valaki, ideje lenne már róla megtudni egy keveset. Mert sok szó esett már irodalomról, íróról, könyvről, műfajokról, művek hatásáról, de a olvasót elhanyagolták. Ezért mutattam rá az olvasó fontosságára.

Én magam régóta figyelem az olvasót s igyekszem tájékozódni róla, amennyire lehet. Sokra nem jutottam vele, ezt mindjárt megmondom, de abból a kevésből, amit tudok, vagy csak sejtek, közlök egyetmást, persze csak kezdeményezésül. Az olvasó tüzetes vizsgálata másokra tartozik; nehéz, nagy elfogulatlanságot igénylő munka ez, mód kell hozzá és módszer, s az a nagy áldozatos fáradság, hogy a vizsgáló el is olvassa mindazt, amit az olvasó olvas, mert csak úgy értheti meg az írói művekkel szemben való viselkedést: tetszését, vagy elutasítását.

Előre közlöm, hogy az olvasó ízlése eltér az enyémtől, az olvasónak nem kell a jó irodalom, az olvasó szereti a selejtest, a közhelyest, a sablónt, az ostobát, a valószínűtlen s így haszontalan történetet, a valóságtól való elfordulást, az ámítást - még orvosi - egészségügyi könyvekben is fölébe helyezi a kuruzsló rosszhiszemű javallatait a becsületes és értelmes szerző tárgyilagosságának -, az olvasónak idegen a magasröptű szellem minden megnyilatkozása, én oly ellentétben vagyok az olvasóval, hogy a vele való szakszerű foglalkozást s az ő természetrajzának részletes leírását elhárítanám magamtól, hiszen még annak az előfeltételnek sem tudnék megfelelni, hogy elolvassam, amit az olvasó olvas. Számomra ismeretlen és soha meg nem ismerhető könyvekkel kapcsolatban szemlélhettem eddig is az olvasót.

Annyit mondhatok tehát csak az olvasóról, amennyi így derült ki róla. Persze, hogy az olvasók különböznek egymástól, ahány, annyiféle, valamennyi külön egyéniség. De valamiben hasonlítanak is egymáshoz, legalább is típusok vannak az olvasók közt, amelyeknek a leírása többé-kevésbbé általános érvényű. Először is azt mondom, hogy az olvasó kispolgár, vagy fordítva: a kispolgár az olvasó, a többi elhanyagolható mennyiség.

Kispolgár, - ez kompromittált szó ugyan, sokat visszaéltek vele, de megfoszthatjuk a szót mindattól a mellékzöngéjétől, amit társadalomszemléleti és politikai vitákban kapott s egyszerűen azt a réteget kell a szón értenünk, melynek életszínvonala a csak munkájukból élők fölött állt mindmáig néhány fokkal, amely réteghez tartozók könyvet vásárolhattak s vásároltak is. A szó nem fontos, használom, mert elnevezés s újat nem csinálhatok helyette, ez a szó valóság, nem változtat rajta az a korrekció sem, hogy nem ember és ember közt van a különbség, hanem a körülmények változnak, s hogy ilyenformán mindnyájan kispolgárok vagyunk. Tény, hogy amit innen kezdve elmondhatok, az nem más, mint: a könyv és a kispolgár viszonya.

---

Tehát: az olvasó! Ismerjük már. Megy az utcán, fiatal nő éppen, vele szemben jön egy munkás-szegényember, óriási láda a hátán, annak súlya alatt görnyed, majdnem egymásnak ütődnek, a nő csak az utolsó pillanatban húzódik félre s dühös méltatlankodással méri végig a ládás embert, hogy miért nem tért ki őelőle, az óriási ládával, amely alatt, mondom, görnyed, de úgy, hogy hétrét hajlik, izzad, se lát, se hall, alig tud lépni. A nő talán éppen olvasmányért megy, valami Ťszépť könyvért.

Miről szól a könyv? - kérdezi a fiatal nő, csak véletlen, hogy már egy másik. És egy könyvet tart a kezében, gyanakodva nézi. Järnefelt: Koivikkó lakói. A cím nem árul el semmit. Nem jelzi, mint például az Őméltósága, vagy A kegyelmes úr rokona, vagy a Penny paradicsoma, hogy olyasmi van benne, amit érdemes elolvasni. Nem jelzi? De igenis, jelzi, hogy nem érdemes bele se kezdeni. A nőnek, mint minden olvasónak, csodálatos a megsejtő képessége.

Egy mondatból, egy szóból megtudja, hogy neki való-e a könyv, vagy nem. Most is: Järnefelt - valami gyanus név, nem gondolja, de érzi, hogy valami északi. Koivikkó lakói, - az a Koivikkó valami kisebb hely, lakói, - ez mind a lakosság, tehát a senkit sem érdeklő dolgozó, egyszerű emberek is, tehát még a szegények is. Más könyvet kér. Csak szegénység, nyomor, baj ne legyen benne, mert azt úgyis eleget hall az ember, azt ő annyira nem bírja, hogy már gyűlöli. Valami szépet óhajt. Szépet és jót.

Szép és jó azután például Margaret Mitchel regénye, Elfújta a szél. Az amerikai Észak és Dél polgárháborújáról szól, de van benne szerelem, csupa gazdag ember a szereplője, Scarlet kisasszony, majd asszony, az első száz oldalon legalább húszszor vált ruhát, a ruhái gyönyörűek, finom és drága anyagból valók, részletesen le vannak írva, a díszítéseikkel együtt.

Az urak is mind elegáns emberek, igazi férfiak és hősök, egyikük sem kutatja a sárgaláz okozóját, hanem merészen harcolnak a pénzért, a vagyonért, kalandokba bocsájtkoznak; a mellékalakok csupán kiszolgálják az urakat, nem felfogadott, bért igénylő cselédek ők, akiknek vasárnapi kimenő is jár, hanem rendes néger rabszolgák. És mégis hűségesek, még szeretik is a gazdáikat, akiket csak szeretni lehet. Valóságos tündérvilág: mindenkinek van birtoka, vannak hintói, lovai, a nőknek is, hátaslovaik és szolgáik, de nem ám bejáróasszony-rendszer.

A gazdagság mérhetetlen, az anyagbőség óriási, ahogy lenni kell, a mulatságok kápráztatóak, a lakomák pazarok, nincs hiány semmiben, nincs zsírjegy, aki akarja, fél kiló cukorral ihatja a kávéját. Eszményi társadalom ez a rabszolgatartó délieké, szebb, mint a polgárosult északiaké, az írónő maga is szeretettel, nosztalgiával rajzolja meg, szerinte is idilli, mosolyos patriarchalizmus. Egy szó annyi mint száz, a könyv remek. Nem csoda, ha huszonötezer példányban fogyott el, verve minden más könyvet ezzel a számmal.

Egy úriember könyvet vásárol a mamájának, idősebb asszonynak. George Sava: A gyógyító kés, - ez a könyv. Ezt óhajtja a mama, mert nagyon dícsérik. (Az olvasók közt mintegy titkon híradás folyik a könyvekről.) Tetszik is aztán a mamának ez a Gyógyító kés. A fiú is elolvassa emiatt s mivel ő írni is szokott, tehát irigyli a nagy sikert (Siker = pénz), fanyalog tehát a könyvön, annak érdemén túl, és faggatja a mamát, mi tetszett neki annyira a könyvön.

A mama megpróbálja, hogy számot adjon a tetszés okáról (ez a művelet különben mindig mellébeszélés): Hát egy szegény fiatalemberről van benne szó, akinek semmije és senkije sincs, aki nehéz testi munkával tartja fenn magát, de tanulni kezd s tehetséggel és szorgalommal annyira viszi, hogy orvos lesz, majd híres sebésztanár. (Sebésztanár = sok pénzt keres.) A fiú elfogadja a magyarázatot s beszél az esetről. Átfutom magam is a könyvet. A szegény fiatalember csakugyan szegény és csakugyan tehetséggel s szorgalommal sebésztanár lesz belőle, csak éppen hogy nem kukoricacsősz fia, hanem a bolsevikiek elől elmenekült orosz herceg.

Szintén idősebb úriasszony, gazdag, regényeket olvas szorgalmasan. Leánya szállítja neki a könyveket. A leány szakadatlan vitában van a mamával, mert sehogysem képes biztosra eltalálni az izlését. Egy-egy könyv tetszik neki, de a legtöbb nem. Hogy min múlik a tetszés, illetve nemtetszés, az csak nem akar kiderülni, talán a mama maga sem tudja. Addig vitatkoznak, míg egyszer a mama kiböki. Engem csak olyan könyv érdekel, amely királyokról szól.

Egy fiatal asszony belekezd a Dreiser Amerikai tragédiájába. Az első kötetet elolvassa s visszaviszi a könyvtárba, ahová olvasmányért jár. Nem kell neki a folytatás, mást kér. Nagyon primitív író ez a Dreiser, - mondja szemrebbenés nélkül.

---

Ennél a bírálatnál egy kicsit meg kell állnom. Régebben, úgy harminc-ötven év előtt, még tisztelték a nyomtatott betűt. (Akkor a kelleténél jobban.) Még a tizenkétlábú cápa létezése mellett is azt vágták ki döntő érvül, hogy: Benne állt az újságban! Az olvasó (most igazán kispolgárt kellene írnom is) azóta felszabadította magát a szellemi tekintélyek nyűge alól. Véleménye van, azt fesztelenül kifejezi. Mintha csak olyasmiről lenne szó, hogy ez vagy az a görögdinnye jó-e.

Eszeágában sincs, hogy a Vén Európá-ról hallgasson, vagy azt mondja, hogy: az nekem zu hoch. Nem, ő kimondja, hogy a Vén Európa rossz. Ő megmondja Flaubert-ra is, hogy gyenge író. Maugham Esője, az egy nagy butaság, kér egy mást, Török Rezső: Nehéz ma férjhez menni, no ez jó lesz. A vak tekintélytiszteletet felváltotta a könnyed kritizálás, egy valóságos idétlen kriticizmus. Ez a kriticizmus, amely nem érdemli meg a szólásszabadságot.

Egy úr magasra kapaszkodott az uborkafán, tekintélyes vagyonra tett szert. (Lám, a vagyonnal kapcsolatban ezt a szót írtam le, hogy tekintélyes, hisz mondom, hogy mindnyájan kispolgárok vagyunk.) Elegánsan öltözködik, fínom holmijai vannak s aranykeretes szemüvege. A gyermekei mind egyetemet végeztek, így állván a dolgok, neki mintegy hivatalból művelt embernek kell lennie. Jó könyveket olvas tehát. Tudja mi a jó, ismeri a neveket, címeket, értékelést, hall róluk eleget. Méltóságán alul levőnek tartja, hogy Bozzayt, vagy éppen ponyvát olvasson. Szorgalmasan olvassa a jó regényeket s - egyetlenegy sem tetszik neki.

Véleményét meg is indokolja, látszólag értelmesen. Elolvasta a Háború és béké-t is, amikor éppen kifogyott az új könyvekből. Az sem tetszett neki. Az a kifogása, hogy a regény terjengős. Sok benne a filozofálás és a leírás. A filozofálás üres, a leírások fölöslegesek s így unalmasak. Egészen jól hangzik ez. Kiderül azután, hogy minden nagy regény terjengős. Hogy a filozofálás és a leírás mindig fölösleges.

Hogy például a Bovarynét meg lehetett volna írni húsz oldalon, szóval kiderül, hogy ez az olvasó alapjában téved: azt hiszi, hogy a cselekmény a regény, a többi mind salak. Hogy csak az az érdekes, hogy ki kit vett el feleségül, mi lett vele, ez vagy az a válságos eset hogyan kezdődött s mi lett a vége. És ez az olvasó tovább is olvas, tovább elégedetlenkedik, talán sohasem fog ráeszmélni, hogy neki valójában kalandregényeket kellene olvasnia.

Valami könnyűt akarok olvasni, - mondja minduntalan az olvasó. Amin nem kell "gondolkozni", mert "nincsenek hozzá idegeim". És mégis Mikszáth helyett olyan ponyvát olvas, ami tömve van körmönfont gyilkosságokkal. Ez könnyű, ehhez vannak idegei. Az olvasó nyilván tévesen hivatkozik nyomasztó viszonyaira és ideges állapotára.

Érik a gyümölcs, Steinbeck regénye, - jaj, ez nagyon sötét, az ilyent ma nem bírja az ember. Csak szerelmes történetet akarok - mondja a nőolvasó, ha már az ő élete szerelemtelen volt. Már-már helytálló lenne ez a meghatározás: regény pedig az, ami hatszáz vagy több oldalon át arról szól, hogy elveszi-e, vagy nem. A szerelem csak mint szenvelgés érdekli az olvasót, a nemi élettel való foglalkozás bántja. Ösztönéletét kordában tartják a körülményei s a neveltetése, ami azt megbolygatná, az ellen erkölcsi felháborodással tiltakozik. (Van más olvasó is, ebben a tekintetben is azoknak a száma kisebb.)

Egy csigás feketehajú fiatalember magát kommunistának tartja. (Ő a gazdag szülőktől a fiú.) Olvas. Csaknem minden könyv felháborodást kelt benne. Mindenkit megvet és lenéz. Minden írás rossz, ostoba és bűnös. Bizonyos, hogy írónak készül. Típus, de kiesik a nagy átlagból, a kispolgár ellenpólusa. (Mondjuk rá bátran, hogy szintén kispolgár.)

Elég azonban a felsorolásból, mert vég nélkül folytathatnám. Az eseteket csak kirakati tárgyakul szántam. Úgy látom azonban, hogy eddig egyet sem tettem, mint kompromittáltam az olvasót. Pedig már régen megbocsátottam neki, csaknem sajnálom őt. Nagy védőbeszédet is lehetne tartani az olvasó mellett, valósággal ügyvédi módon.

Tessék tekintetbe venni, tisztelt bíróság, az olvasó származását, előéletét és mai körülményeit. Igen, az olvasó származását, előéletét és mai körülményeit. Igen, az olvasó valaha jólétben élt, azon felül is tele volt reménnyel, egyéni álmokon túl talán még általános emberi igazságra is gondolt. Könyveket vásárolt és olvasott. Még ma is olvas, többet, mint azelőtt. Nem tehet róla, hogy csupán jó iparos vagy kereskedő, esetleg jeles háziúr volt, műveltsége azonban nincs, honnan is szerezte volna?

Az olvasó az immár lezajlott életkörülmények közt jó keresetre, pénzre, esetleg vagyonra tett szert, anyagi helyzete azonban most válságba került. Jelene megromlott, a jövőre sötétek a kilátásai. Tele van szorongással, jogos félelemmel. Megpróbált elfordulni a valóságtól, amely mindenki, még a nem olvasó számára is gyötrelmes. Csak álmai vannak az olvasónak, álmodozó elképzelései a szép életről s ezek az álmok az eddig volt élet kellemességeiben gyökereznek.

Érthető, hogy neki az a szép könyv, amelyben álmai megvalósulnak s amelyben ő, mialatt olvas, úgy élhet, ahogy az életben szeretne élni. Ha álmaitól megosztjuk, akkor összeomlik és megsemmisül. Még annak is meg lehet bocsátani, ha gyakorlatilag nem is, de érzésben mindenesetre, aki, mondjuk egy úrnő, pamlagon hever és olvas és a tizedik szobából csöngeti be a cselédet, ha kell tízszer is csönget s félóráig gyötrődik a bosszuságtól, hogy megkapja azt a pohár vizet, amely kétlépésnyire ott áll az asztalon.

Ennek az olvasónak, még ha teszem zsidó is, nem kell még a Zsolt Béla kesernyés valóságábrázolása sem, hanem inkább olvassa Zsigraytól a Hét jegenyét. Kastély, park, elegáncia, jólét, mintha 1913-tól kezdve mi sem történt volna. Ó, a park! Két ponyvaolvasó úr cseveg egymással. Azt mondja az egyik: én csak olyan ponyvát olvasok, amelyben legalább minden ötödik oldalon van egy gyilkosság, a másik bólint s megtoldja: De tudja milyen gyilkosság érdekes? Csak az, amelyik parkban történik!

Kezdő vázlatnak maradt a kép olvasóról, de egyébnek nem is szántam. Kissé kellemetlen, majdnem vigasztalan is. Némi korrekció azonban lehetséges. Azt mondtam például, hogy "az olvasók különböznek egymástól, ahány, annyiféle, valamennyi külön egyéniség". Az olvasó nem, következetes, kisiklásokat is elkövet: néha a jó könyv is tetszik neki. Ez a kivételes eset, a kivételek aránylag csekély összességéből, meg abból a töredékből él, anyagilag és erkölcsileg, az író, amely töredékre már nem passzol rá az "olvasó" elnevezés abban az értelemben, ahogyan használtam.