Osztrovszkij a Nemzetiben

Cselekvényének külső vonalaiban Az örvény, a mult század második fele, A. N. Osztrovszkijnak egykor híres színműve, szabályszerű háromszög-dráma: az asszonyt a szenvedély házasságtörésbe, majd öngyilkosságba sodorja; az öngyilkosság mintegy logikus következménye bűnének. Ezt így gondolta a XIX. századi polgári irodalom, amely nemcsak ábrázolója, hanem szabályozója is akart lenni a kor társadalmi erkölcseinek. A téma két nagy remekművet adott a világirodalomnak, a Karenin Annát és a Bovarynét, aztán a század vége felé a francia vígjátékírók közkincsévé csökkent le. Osztrovszkij még egészen komolyan vette és új elemként belevegyítette a bűntudat és a bűnbánat motivumát: a bűnös fiatal asszony. Katerina, lelkiismeretétől hajtva nyilvánosan bevallja bűnét és öngyilkossága kétségbeesett vezeklés.

Az annakidején Oroszországon kívül is sokat és sikerrel játszott darab kétségkívül író, sőt drámaíró műve. Alakjai plasztikusan vannak színpadra állítva és elevenen mozgatva, az elég szilárd építésű cselekvény jól van jelenetekre bontva s a hatások biztos kézzel vannak elosztva a kellő pontokon, a korabeli francia dráma tanulságai szerint. Mégis a mi Nemzeti Szinházunkban elég langyos fogadtatásra talált a közönség részéről, a kritika nagyobb része pedig elutasította.

Ennek két okát lehet megállapítani. Az egyik az, hogy az a társadalmi és erkölcsi világ, amely a cselekvénynek a háromszög által adott keretét tartalommal és értelemmel tölti el, a mi számunkra teljesen idegen, sőt ellenszenves. Nálunk nincsen, soha nem is volt az a parasztból lett, tudatlan, babonás és kegyetlen polgári kereskedőréteg, még kevésbé az a könyörtelen, zsarnoki családi fegyelem, melyet az orosz író az öreg Dikojban, a durva, átkozódó gazdag öregemberben és Kabanovában, a rabszolgatartó természetű vénasszonyban rajzol és az olyan pipogya fiatalemberek, amilyenek a színpadon mozognak, a mi számunkra teljesen érdektelenek, legfeljebb megvetjük őket.

---

El lehet nálunk képzelni, hogy az öreg családanya előtt térdre hull az utazásra induló felnőtt fiú és ennek felesége kénytelen térdre borulni férje előtt? A darab tartalmát adó morális ítélet és a mi morális ítéletünk között akkora szakadék van, amelyet nem tudunk áthidalni.

Lehet, hogy át tudná hidaltatni egy igazán kitűnő előadás, amelyben legalább a főbb szereplők életet tudnának adni az alakoknak és együttvéve meg tudnák teremteni a különleges, nekünk exotikus atmoszférát. Erről sajnos, a Nemzeti Szinház előadásában szó sincs. Olyan langyos előadás ez, amely közömbösíteni tudna sokkal erősebb lüktetésű darabot is. Súlyos szereposztása hiba volt a boldogtalan Katerina szerepét Somogyi Erzsire bízni.

A kedves és valóban tehetséges művésznő derűs, könnyebb szerepekben, a humoros-szentimentális "manírban" kitűnő tud lenni, friss, pajkos, elragadó, de a nagy drámai szenvedélyre, a lelkiismereti válságra, önmarcangoló bűnbánatra hangja nincs. Nem az ő hibája, hanem azé, aki ilyen nem neki teremtett szerepbe beleerőszakolja, hogy Katerina, aki külföldön elsőrendű drámai színésznők emelésre való szerepe volt, jelentéktelenné zsugorodik. Pedig ő a darab gerince s így játszva gerinclágyulásban szenved az egész előadás. Mintha ez kihatna a többi alakokra is.

Még Vízváry Mariska is, aki nagy tud lenni a környezetükön uralkodó öregasszonyok szerepeiben, ezúttal bizonytalanabb és halványabb Kabanova, nem találja meg az alak jellemrajzára azokat az elmés és jellemző kis játék-fogásokat, amelyeket tőle megszoktunk. Bartos Gyula sem tud igazi alakot formálni a goromba Dikojból. A fiatal férfi-szinészek - a szinház fiatalságának legjavából valók - teljesen színtelenek. Olty Magda friss temperamentummal enyhíti kerítőnő-forma szerepének ellenszenvességét. Az egyetlen, aki hű és plasztikus életképet tud adni. Gózon Gyula az "autodidakta" alakjában.