Jubilál a rohamsisak

Két tanár találta fel az acélsisakot

Az acélsisak vagy más néven rohamsisak, ma olyan természetes és magától értetődő felszerelési tárgya az arcvonalbeli katonának, hogy a frontharcost hadviselő, államban máskép elképzelni sem tudjuk. Ép ezért szinte meglepetésként hat, hogy az acélsisak még csak most mult el huszonöt éves. Ezóta használják a különböző országok katonái.

Amikor a világháború kitört, a különböző országok összes fegyvernemei még régi, tradicionális sapkájukat viselték. A német hadsereg közismert sisakjait pedig tábori szürke vászonnal borították be. Ez a sapka vagy sisak azonban csak eső és szél ellen védte a katonát, az ellenséges golyóval szemben nem. De nem védte a legveszedelmesebb ellenfél: a gránátok repeszdarabjai ellen sem.

Dr Bier, a világhírű német sebész az akkori nyugati front tábori kórházaiban egész csomó olyan fejsérülést állapított meg, amelyeket semmiféle orvosi művészettel nem lehetett meggyógyítani. A franciák ugyanis ekkoriban egy újfajta, igazán barbárnak nevezhető fegyverrel kezdtek dolgozni. Repülőgépeikről, óriási magasságból acélnyílhegyek tömegeit dobálták le. A nyílhegyekre a francia szabadalmi hivatal szokott jelzését vésték rá, persze gúnyos értelemben; „Invention francaise” (francia találmány).

Mire a németek ezeknek a nyílhegyeknek tökéletesített, szárnyas formájával szolgáltak vissza, amelyre viszont most már ők vésték rá a feleletet: „Fabrication allemande” (német gyártmány). A szörnyű magasságból lehulló, tűhegy élességű nyílhegyek irtózatos erővel törtek át a régi katonasapkákon, a katonák koponyáján és egész testén, hogy végül a földbe fúródjanak be. Ez ellen a veszedelmes fegyver ellen kellett tehát valamelyes újfajta védelmet találni.

Dr Bier professzor véletlenül találkozott ezekben a napokban egy Schwerd nevű műegyetemi tanárral, aki mint tartalékos tüzérkapitány szolgált az első világháború idején. Schwerd kapitány dr Bier kórházában egy nagy elektromágnest szerelt be, amellyel a sebekből kisebb szilánkokat el lehetett távolítani.

A két tanár többször beszélgeett egymással és a beszélgetések során merült fel először annak a gondolata, hogy egy fémből való, könnyű és lehetőleg golyómentes védősisakot kellene szerkeszteni. A két tanár megállapodott a sisak főbb követelményeiben és pedig abban, hogy a sisak védje az arc felső részét egészen az orrig és a nyakon főként a fő ütőeret. Schwerd tanár azután meg is tervezte az első német acélsisakot. (Mint ismeretes, az egyes nemzetek hadseregében más-más formájú acélsisakot használnak.)

Bier tanár ezután előterjesztette Schwerd találmányát a német nagy főhadiszállásnak és ennek következtében Schwerd kapitányt Berlinbe hívták, hogy terveit a hadügyminiszter elé terjessze. E tervek alapján a Junckers-féle hadfelszerelési gyár elkészítette az első modellt, amelyet azután a hadügyminisztérium jóváhagyott. Majd néhány hatalmas acélmű megrendelést kapott, hogy krómnikkelből gyártson sisakokat.

1915 vége felé különös próbalövöldözés színhelye volt az egyik német katonai gyakorlótér. Célpontnak négyszáz rohamsisakot állítottak fel, amelyeket póznára tűztek. Az acélsisakokra nemcsak gépfegyverekkel, puskákkal, hanem ágyúval is lövöldöztek. A fémsisakok azonban pompásan kiállták a próbát és a lövöldözés eredménye oly kedvező volt, hogy néhány nap mulva elrendelték az egész német hadseregnek ily rohamsisakokkal való felszerelését.

Azt szinte fölösleges megemlítenünk, hogy a rohamsisak, akárcsak a világháborúban, a mostani véres küzdelemben is pompásan megállta a helyét, még az újfajta, korszerű, technikai fegyverekkel szemben is.

A kitűnő találmány aztán csakhamar szimbólummá lett: a front harcos-katona jelképévé. A legkülönbözőbb sapkadíszekre melljelvényekre rákomponálták a acélsisakot. Végül már az Élet-Halál nagy és örök párviadalának a katonasorsnak általános kifejezőjévé lett, amikor egyes ha seregeknél szokásba jött, hogy elesett hős katonák fejfájára kitűzzék az elhúnyt sisakját. Ilyenformán a sisak mint életmentő Életnek és mint fejfadísz a Katonahalálnak vált a szimbólumává.