IRODALOM ÉS MŰVÉSZET - Annuska

Gárdonyi Géza új darabja, melyet a Nemzeti Szinház január 9-ikén mutatott be, szives fogadtatásra talált. Az új darab, mint Gárdonyi másik darabja is, „A bor”, novellából van átírva vígjátékának s eredetének bélyegét nem tudta róla letörölni az iró.

Az elbeszélés vázlatos volt és rövid, néhány kiszakitott lap Annuska naplójából; az egész csupa hangulat és napsugár. A kis leány szivét megragadta a templom áhitata és a kolostor csöndje, agya elkábult a tömjénfüsttől és harangszótól, s most is, hogy hazajött a zárdából a falusi kuriába, még minden nap kezében az imakönyv, s a fal ágya mellett tele van aggatva szentképekkel.

S apja, anyja egyszerre csak hírűl adják neki, hogy délután fiatalember jön látogatóba, talán leánynézőbe, hatszáz holdas fiú, jó szerencse, csinos ember, jó lesz, ha Annuska szívesen fogadja. Istenem, földi szerelemre gondolni, földi ostromot állani, neki, a ki visszavágyik a zárdába, a szent életű nővérek közé, a rácsos ablakú szobába.

Már fehér fejtakaróját is megvarrta, s ma reggel abban imádkozott – a tükör előtt. Miklós eljön, a régi játszótárs meleg hangján beszél a leánynyal s mikor a szobában megszólal a zongora, tánczra kerekednek ketten az ambituson. Az apa, anya megindultan nézik a lassan lépkedő, zavart, piruló leányt: harmincz esztendővel ezelőtt épen erre a nótára tánczoltak ők is, épen ezen az ambituson s az alatt a táncz alatt bizonyosodott meg az Annuska apja, hogy vagy az ő Annája, vagy senki; s Anna is ekkor érezte, hogy az a legény lesz a párja, vagy senki.

De Annuska nem akarja, hogy neki ura legyen akárki is, megtagadja a gyermekkori emlékeket, hideg akar lenni „Balogh úrhoz” s mikor ez még sem hűl le megvallja neki, hogy apáczának készűl. Szegény Balogh Miklósnak csak egy kivánsága van: egyszer legalább hadd csókolhassa meg Annuskát.

– „Hiszen ennyit csak megenged a jó Isten. Tessék” – s a fital leány odatartja arczát. Miklósnak még egy kivánsága van: hadd csókolja meg még egyszer. Aztán harmadszor is. Annuska szomorúan megy be a házba: mégis csak apácza lesz, már várják is a főasszonyt, a ki maga fog érte jönni.

Mire megjön, Miklós rászánta magát, hogy vagy megöli magát, vagy beáll barátnak: mégis inkább ez utóbbit választja. Van is ott egy kolduló barát, Miklós próbára mindjárt beleöltözik a ruhájába, így akar elbucsúzni Annuskától. Annuska elképed, a mikor meglátja, összefacsarodik a szive, széttárt karral áll az ajtó elé, hogy Miklósnak utját állja.

„Nem, nem, azt én nem engedem! - Kiáltja s a nyakába borúl. – Kedves és elmés gondolat, de a mese szűk ahhoz, hogy darab telhessék belőle. A novella kedves, naiv humora itt megvaskosodott. Annuska alakja köré pedig sok-sok ember tódult, a kik közűl 5-6 egészen fölösleges. Az iró nem a novella cselekvényét bővitette ki a mit nem is igen lehetett volna, hanem epizód-alakokkal, beszélgetésekkel töltötte ki az estét.

Ezekben is sok derű van s jól esik hallani, de nem tartoznak szorosan a darabhoz, mely náluk nélkűl is megállhatott volna. Annuska novellai alakja jól és kedvesen van kifejlesztve, jó párt is kapott az udvarlóban. Már a postás-kisasszony és tanitó szerelme nem oly kedves és vonzó; csak nyújtja a darabot. Az Annuska alakja, s még a Miklósé is – csupa harmatos humor, derült naivság, kár volt olyan vaskos tréfákat elegyíteni hozzá, mint a kolduló barát, a ki elkártyázza a csuháját s a kivel kocsikenőcsöt itatnak.

Semmi szükség a prépost nagybácsira meg az apáczákra, a kik Annuskáért jönnek, hogy a zárdába vigyék. A mese náluk nélkül jobban fejlődnék; a darab végén nem kivánunk uj alakokat látni. – Gárdonyit elméssége és természetes, egyszerű kedvessége itt sem hagyta el, a tavaszodó szivek és a hajnalodó szerelem rajza kedves és megható. Az előadás egészben nagyon jó volt. Annuskát Ligeti Juliska játszotta, természetesen, kedvesen, Miklóst Rózsahegyi. Öröm volt őket nézni. A többi kisebb szerepeket Vizváriné, Szacsvay, Gál és Gabányi játszották.  (-h)