Miért tánczolunk?

Farsangi időben, mint a mostani is, ezer meg ezer láb perdül világszerte tánczra, de bizonyára jóval kevesebben tették fel maguknak azt a kérdést, hogy tulajdonképen miért is tánczol az ember? Mi a lélektani alapja annak az élvezetnek, melyet a táncz szerez?

Írók, tudósok sokszor feltették már ezt a kérdést s nevezetes, hogy jóval több közük az táncz ellensége, a ki bolondságnak mondja a tánczot. A nagy görög bölcsész, Plato ellenben az istenek bájos és vidám adományának mondja, mestere. Sokrates pedig öregkorában megtanult tánczolni, a rhythmikus testmozdulatokban rejlő művészi szépség kedvéért.

A táncz főproblemájába azonban nem hatoltak bele ők sem. A legtöbben a táncz élvezetét abból a vonzó erőből szokták magyarázni, melyet a két nem, férfi és nő egymásra gyakorol s nem látnak a tánczolásban egyebet, udvarlásra való alkalomnál.

Hogy ez azonban mennyire téves, mutatja a legrégibb népek példája, melyek, valamint a most élő u. n. vad népek is, úgyszólván kizárólag vallási és hadi tánczokat ismertek, a melyekben férfiak, nők nélkül, vettek részt.

Hasonló jelenséget különben nálunk is látni az alantasabb néposztályoknál, melyeknek mulatságain nem egyszer egymással tánczolnak férfi nélkül a lányok. A matrózoknak is élvezet a táncz, pedig a nyílt tengeren nincsen hajójukon nő.

Manapság a psyhologusok szeretik az emberi lélek jelenségeit az állati élettel kapcsolatba hozni s a táncz kérdésében gyakran hivatkoznak Darwinra, a ki fő-művében egész külön fejezetet szentel a madarak párzási tánczainak. Némely madár repülés közben, a levegőben végez táncz-szerű mozdulatokat, mások ismét a földön.

Sőt Ausztráliában olyan madárfajok is vannak, a melyek valóságos táncztermeket építenek maguknak: csontból, kagylóból, száraz ágakból, tollakból lugas-szerű alkotmányt raknak össze, a mely gyakran jó nagy, tizennégy láb hosszú és tizennyolcz láb magas, s a melyben a párzás idején furcsa tánczaikat járják.

Ez arra alkalmas, hogy az embernél is hasonló lelki rugók müködnek, csakhogy ennek ellentmondanak az előbb említett tények. A mívelődéstől még kevésbé vagy egyáltalán nem érintett néptörzseknél alig találunk ilyen értelmű tánczot; náluk majd mindig csupa férfiak tánczolnak. Ugyanígy áll a dolog a régi kulturnépeknél.

Ezeknél, ha nők tánczolnak is, rendszerint nem férfiakkal együtt, hanem vagy valami istenség tiszteletére, vagy mint művésznők, de mindig egyedűl. A test tagjainak kecses, bizonyos szabályhoz kötött mozdulatai eszthétikai élvezetet szereznek s ezért nézi az ember szívesen a művészi tánczosok és tánczosnők mutatványát.

A tánczkedv túlságaira nem egy elijesztő példát beszélnek; ezek között nem a legutolsó egy párisi asszonynak, Madame de Contadenak az esete. Egy hölgy arra fogadott a mult század közepe táján, hogy egymás után három éjszakát tánczol végig három országban. Meg is tette : első éjjel Párisban, másodikon Brüsszelben, a harmadikon az angolországi Brightonban tánczolt hajnalig. A fogadást megnyerte, de egész életére megbénultak a lábai, úgy hogy soha többen nem tudott járni.