|
Szótárszerkesztők figyelmébe
Adat és anyag Megnyugtató, hogy szavaink nagy többsége török és finnugor eredetű. De feltűnő. sőt furcsa, hogy milyen sok szó után az van odaírva, hogy „eredete ismeretlen”. Ha egy szónak az ősét sem a finnugor, sem a török, sem az indogermán nyelvcsaládban nem találják meg, akkor odaírjak, hogy eredete ismeretlen. Ezt a lelkiismeretes óvatosságot már túlzottnak érzem. Hát ha egy szónak semmiféle idegen vagy rokon nyelvben nem találjuk meg az ősét, nem lehetne például belenyugodni abba, hogy ez egyenesen magyar eredetű szó?
A magyar nép csinálta a saját használatára. Ha a legkisebb ugor és török törzseknek is vannak a közös, egyező szavakon kívül saját szavaik, nekünk nem lehetnek? Hiszen, meg kell csak nézni, nemcsak tájról-tájra, hanem faluról-falura lehet találni helyben született szavakat, amelyek közül némelyik elterjed, némelyik pedig megreked és idővel elhal. Nemcsak hangutánzó szavak játékos változataira gondolok.
Mert például egy-egy pásztorember, aki erős egyéniség, egész csomó mezei kórónak, virágnak nevet ad, amelyeket csak abban a határban fogadnak el. Ugyancsak egy leleményes, vállalkozószellemű parasztember, aki új munkamódszereket vezet be s hozzá új, vagy átalakított szerszámokat készít, szintén nevet ad a dolognak. Miért szolgáltassuk hát ki feltehetően magyar eredetű szavainkat a nagyvilág nyelvészeinek, azzal, hogy „eredete ismeretlen”. Olyan jelzést kell bevezetni, amelyik bizonyítja, hogy ezek a szavak saját szavaink.
Mert hátha ezeknek a szavaknak az eredete nem is ismeretlen, de nem találták meg a helyes, valódi jelentését s ezért nem tudják, egyeztetni sem a rokonnépek nyelvével, sem a régi magyar szókinccsel. Pedig először is a telek nem akármilyen földdarab, hanem állás. Gulyatelek, birkatelek. Az állás pedig nem határozott földdarab, egyáltalán nem is földdarab, hanem olyan hely, ahova a jószág évről-évre visszatér, mint szálláshelyre. Itt van a kút és a pásztorkunyhó, vagy ha nincs, ide csinálják. A telek lehetőleg a vizes legelők partosabb helyein alakul s az ott maradt trágyától mindig-mindig magasabbra és nagyobbra nő. Szélei belevesznek a legelőbe s térben és időben változnak, tehát egyáltalán nem földdarab a szó magántulajdoni értelmében, mert nincs semmiféle határa. Még a szó másik - valószínűleg későbbi - jelentése, a „jobbágytelek” is inkább állás és szállás jelentésű, mint területi meghatározás. A másik jelentés, a „madzag”, még érthetetlenebb. Az ostortelek ugyan lehet madzagból is, de igazában szíjkarika. Szerepe ugyanaz, mint a forgókarikáé, vagy a gépeken az áttételes fogaskerekeké: erőátvitel. Ami erőt vagy mozdulatot az ember a karján keresztül a merev ostornyélnek átad, azt a telek adja tovább a hajlékony ostorszárnak, hogy a végén az erő cserdítő hangba, vagy csípős ütésbe sűrűsödjön. Ez a telek második jelentése. Én nem vitatom, hogy valahol nem találtak-e madzag értelmet is, de akkor is minden szónak a jelentését keressük az igazi hazájában. például az ostor és részei jelentését a pásztorok világában kell keresni. Mert vajjon nem az lesz-e itt a baj, hogy valamelyik szófejtő, amikor a szó jelentését kutatta, nem a tárgy lényegét, hanem a tárgy anyagát, a madzagot látta meg. 2. „Bálvány” A szótár szerint gerenda és szobor. Hát a szobor az rendben van, de a gerendával baj van. A gerenda a magyaroknál vízszintesen fekvő fát jelent, a bálványt mint oszlopot ismerjük. (Lásd: kapubálvány.) S itt már össze is érkeztünk, mert a faragott kapubálvány oszlop is, szobor is. Nem az lesz itt is a baj, hogy a bálvány „fadarab” jellegét látták meg valamiféle szófejtők és összekeverték a gerendával, ami szintén fadarab? 3. „Bakó” Eredete ennek is ismeretlen. A szótárban csak a hóhér jelentést kutatják. Igen, de van ennek egy másik népi jelentése is. A bakó = bőrtarisznya, olyasmi, mint a szeredás, csakhogy ez utóbbi már szőrből van és szövött. Hátha véletlenül ebben a jelentésben rejtőzik valahol a szó eredete? 4. A „kan” szó szintén ismeretlen eredetű, de a kancsukát már török származásúnak jelzi a szótár. Pedig hát ez nagyon is világos magyar összetétel. Kancsuka, kan-csöke, bikacsök, sőt bikacsek változata is közismert és érthető magyar szó. Minden magyar tudja, mit értsen csöke-csuka alatt. Már pedig ha a kan szó a törökben nincsen meg, akkor nem történhetett úgy, hogy a törökök már tőlünk vették át? Az biztos, hogy pásztor, lovas és uralkodó néptől szármázik, az ördög vigye el ezt a kancsukát: kegyetlen szerszám.
5. Vagy például: „tar”. Közismert jelentése: kopasz. A szótár szerint török eredetű. Igen, de már a taréj, tarja eredetét ismeretlennek mondja, holott a taréj is kopasz a tollas tyúkon s én a „tarkó”-mat, vagyis a csupasz nyakszirtemet teszem rá, hogy közük van egymáshoz.
Még az igazi nagy nyelvész is csak úgy ismerheti meg a szó pontos jelentését, ha ismeri a nép életét. Nemcsak úgy, hogy időnként „leszáll” a nap közé, hanem úgy, hogy vele él, vele lélegzik és vele dolgozik. Mert a szavak életet jelentenek vagy jelentettek. A műkedvelő vagy a papírnyelvész azonban úgy járhat, hogy a telekből csak azt látja, hogy az egy földdarab s ne, azt, hogy gulyaállás. S ezt igazán nem kicsinyeskedésből mondtam. Mert képzeljük csak el, hogy mi történik, ha ezt a hamis jelentésű szavakkal terhelt szótárt átveszi egy német professzor és a „földdarab” definíciókat tovább gurigázza. És mi történik, ha a némettől átveszi egy amerikai angol, aki indián szótárt szerkeszt a mongollal való hasonlításhoz?
És mi történik, ha ezt a szótárt megint átveszi egy német, aki az ótörök és a szanszkrit szótárt egyezteti, vagy a másik, aki kirgiz vagy zürján szótárt szerkeszt? Végeláthatatlan haszontalan munka évszázadokon át egy-egy szó után, rengeteg kalandozás, sok hamis nyom s mindez, együtt gazdag táplálák a délibábos nyelvészek számára. A nyelv pedig emiatt mindig-mindig rejtélyesebb lesz a közönséges emberek számára. |