Kiállítások

Gróf Almásy-Teleki Éva nagymező utcai műintézetében láthattuk Rippl-Rónai József válogatott műveinek kiállítását, melyet dr. Hoffmann Edith kiváló buzgalommal és hozzáértéssel rendezett. Csupa magántulajdonban levő, jórészt ismert műből. Rippl művészetével találkozni mindig nagy öröm volt, és ma is az. A Szinyeire következő korszaknak ő és Ferenczy volt legkiemelkedőbb művésze.

Ismét megállapíthattuk, hogy műveinek nem ártott az idő, nem ártott a festészet kifejezési módjainak változása. Színpompás festményei ma; is éppen olyan frissek, mint amikor először találkoztunk velük, sőt kinőtték körünkből és túlélték azt. Rippl ma is legötletesebb magyar mestere a színességnek. Igaz, hogy a franciák vállán nőtt naggyá, de neki magának is ugyancsak volt mondanivalója.

A kiállításon stílusának alakulásai mind megfigyelhetők voltak. Ma is első párizsi korának alkotásai és dunántúli színdús korának termékei tetszettek leginkább. Ugynevezett kukoricás stílusa ma sem férkőzött ennyire közel szívünkhöz. Érdekes, szellemes próbálkozás volt, de nem mélyről fakadó, inkább csak modoroskodás. Sajnos, a tárlat anyagából számos kiváló festménye hiányzott, viszont kevésbbé értékes műveket is láthattunk. Újra éreznünk kellett azt a vágyat, hogy végre Rippl alkotásainak csakis legislegjavából létesüljön egy, lehetőleg minden kiváló művét tartalmazó kiállítás.

Bernáth Aurél újabb hetvennégy képe kitűnően megállotta helyét Rippl szomszédságában. Alapjában Bernáth is a szinesség mestere, csak jóval fanyarabb, mint a Dunántúl nagy színbűvésze. Az a mindenen mosolygó fölény, mely Rippl-Rónai művészetén elömlött. Bernáthból teljesen hiányzik. Kételkedőbb és szenvedőbb lélek, egy nagy lelki megpróbáltatásokon esett nemzedék szenvedései vannak mögötte. Az ő képzelete is könnyen felgyullad, de örömébe sok kételkedés vegyül, van valami benne, ami Babits Mihállyal rokon. Elsősorban is az odi profanum volgus el arceo gesztusa, az a minden hétköznapiságot kerülni vágyó választékosság, mely éppen úgy, mint Babitsnál, néha merev elzárkózáshoz vezet.

Bernáth és Egry ma azok a festőink, akik a közönség egy jókora részéhez nehezen, vagy csak egyáltalában alig találnak utat. Bernáth formavilága is annyira szokatlan a naturalista szemlélethez szokottaknak, hogy nem is kísérlik meg formái megoldását. Annyira látomásszerű itt minden, hogy a nehéz a hétköznapból egy ennyire átalakító képzelet játékaihoz megtérni. Felbomlanak a körvonalak, színek elvesznek, hogy helyettük egy-egy uralkodó színakkord csendüljön fel.

Ha azonban valaki belé tud helyezkedni a látás és a gyönyörködés ama módjába, melyet Bernáth kínál, annak számára egy egészen új, különös, de fölötte gazdag világ tárul fel, amelynek megdöbbentő ünnepélyessége a színek különös látományaival ragadja meg a szemlélőt Különös világ ez, látszólagos nyugalma mögött sóvár vágyakozás, izgatott világbatekintés és mélységes megdöbbenés rejlik.


A Szinyei Merse Pál társaság művésztagjainak nyolcadik kiállítása ugyanazt a szerepet játssza tárlataink sorában, mint az eddigiek: a mai magyar művészet javát nyujtja közönségünknek. Ez természetes is, mert a társaság iparkodott művészetünk legkiválóbbjait tagjai sorába választani, akik közül alig néhányan maradtak el erről a kiállításról. Ez mindenképpen igen jó színvonalat biztost az együttesnek, melyet Petrovics Elek rendezett el a szokott pompás érzékkel.

Ha azonban, felbuzdulva a kitűnő összhatástól, egyenként vesszük szemügyre a műveket és a műbarát mohóságával az eddiginél is többet és jobbat várunk minden résztvevőtől, legtöbb esetben az „olyan mint eddig” megállapítással kell megelégednünk. Mégis van egy művésze a társaságnak, aki kivétel e kissé elégedetlenkedő kijelentés alól. Ez pedig Pátzay Pál, akinek „Nővérek” elnevezésű szobra a művész nagy tehetségek jelentős továbbfejlődését, gazdagodását mutatja. A mű nyílván síremléknek készült. Remek jelképe a mélységes emberi fájdalomnak, a lélek átszellemülésének. De amilyen nemes a lelki tartalma, éppen olyan nemcsak formái is. Pátzay elérkezett művészetének delelőjére. Meleg emberiesség hatja át ezt a szobrot, mesteri formáit, pedig pompás egyensúlyba hozott, nyugodt és gazdagon ömlő formatervező készség.

A kétalakos szobor minden oldalról tökéletes körvonalmegoldást nyujt. Zárt és egyszerű tömegén, nyugodt és mégis változatos, lágyan hajlékony tagolásán örömmel pihen meg a szem. A fájdalom ezen a szobron nem lesz izgatottsággá, az élet kényszere nem lesz gyűlöletessé. Kevés eszközzel mégis hallatlanul mélyre markol a szívbe. Őszinte és természetes, azt mondanók tán, hogy maga az élet – pedig milyen messzire esik a hétköznaptól?

De mindenképpen igaz és éppen azért igaz, mert egy eszmét testesít meg, azért mert nem nyers valóság. A szó szoros értelmében klasszikus szobor. De hadd idézzem tavalyi Greguss-jelentésemnek Pátzayról szóló zárószavait, melyek erre a szoborra is jól illenek; …elgondolásának latinos szabadsága és világossága a legszebb magyar szellemi hagyományokkal rokon ... Ez a latinos műveltséggel elmondott magyar eredetisig magyarul érzett és átélt humanizmus…. Pátzay a szó legnemesebb értelmében eszményi jelképet teremtett ebben a szobrában…