Francois Mauriac új regénye

La Pharisienne

Új Mauriac-regény, 1941-ben Bernard Grasset hagyományos köntösében. Amint a külseje sem árulja el, hogy Franciaországban és Párizsban sok minden megváltozott, épúgy nem várunk a regénytől sem feleletet korunkra, magyarázatot, vagy adalékot. Jól tudjuk, mindez Mauriac zárt világán kívül van. Mit várunk tőle, miért olvassuk még mindig bizonyos belső izgalommal? Az izzó óceánparti táj varázsának, mely régebbi műveiből az olvasó agyára súlyosbodott, immár vége, nem árad többé a Landes forró fenyő, és szőllővirágillata, s kihűltek a lelkek is, nem érezzük arcunkon tüzes lehelletüket. A szerelem, a pénz megszállottai helyett hideg intellektuális bűnösök, mint Brigitte Pian, a fariezusnő…. Nem ismeri és megveti a szerelmet, ő a tökéletesség…. De nem a tökéletesség a szükséges, hanem a szeretet s nincs tökéletesség szeretet nélkül. Brigitte rálép a kegyelem útjára…

Mi azonban szívesebben visszafordítunk azokra a lapokra, amelyeket a költő Mauriac írt s nem a janzenista, melyekre újra – ki tudja hányadszor? – gyermekkorának fájdalmas boldogsága vet árnyat. A gyerekkori emléktől nem tud szabadulni ez az író, aki regényírói programmá tette az aszkézist. Minden akkor történt. Ebben a művében, mely pedig nem önmagáról szól, sem tud szabadulni az elsőszemélyes elbeszéléstől. Az elbeszélő semmi szerepet nem játszik a regényben, ő Brigitte mostohafia, az egyik alak tanára, a másik barátja, a harmadik nénje, levelek és naplók vannak a kezében, nem akar költeni, csak a megtörtént valóságot írni.

Ennek a technikai fogásnak köszönhetjük, hogy mellékesen beleszőheti a regénybe egy gyerekkori barátság s bonyolult féltékenység történetét. Ez marad meg és Calou plébános alakja. Izgalmunk és mohóságunk bizonyára ezeknek a gyermekkori emlékeknek szólt, melyekből páraként száll fel a költészet, mint a kanyargó folyócska völgyéből a köd…

Sárkány Oszkár.