Színház

Pár évtizeddel ezelőtt, a lázas színházi megújhodás, a „modern színpadművészet” korában úgy látszott, a színház régi hiearchiája egészen felbomlik s a költő és színész helyét elfoglalja a színházi parancsuralom megtestesítője, a „teremtő rendező”. A régi, klasszikus színházi rend barátai, a költő, és színész gyengédebb s mindenesetre inkább az Isten kegyelméből való uralmának tisztelői, akkoriban gyakran szót emeltek ez indokolatlan alkotmánymódosítás ellen; még pár éve is elhangzott ezen a téren nem egy megszívlelendő megjegyzés. S ma, íme, mégis ott tartunk, hogy hívnók már szívesen a rendezőt is a függöny elé s örömmel zengenők dicséretét, csak lenne mikor, miért s kinek.

Sokszor hallottuk már: komoly költővel, a régi és modern klasszikusokon kívül, akikre viszont mégsem támaszkodhatik egyedül a színház, elvétve ha találkozunk színpadainkon. Ami növekszik és tenyészik, az kereskedelmi átlagáru;örülnünk kell, ha legalább ez elér s megtart ez nem éppen magas, de mégis ízléses átlagszintet. Hogy kiszorult-e a költő, vagy önként vonult vissza a színháztól, most ne firtassuk; bizonyos, hogy helyét a színházi emberek vették át. A sors, mely annyiszor s oly kedvtelve bünteti a nagyravágyókat éppen nagyzó szándékaikban, most kajánul vihogva teheti fel a kérdést: lássuk, mire mentek egyedül?

Aki csak pár éve figyeli is az eseményeket, meg kell vallania: nem sokra s sajnos egyre kevesebbre. A költő igazi tolmácsa s mesterember ügyes szavainak életretámasztója elsősorban a színész; ezt nemcsak Sztaniszlavszkij tanítja így, hanem az egész színháztörténet is. De hány színész van, akinek bölcsőjébe a színészet jószellemei mellett az okosság, a műveltség, a művészi öntudat nemtői is odatették ajándékaikat?

A színészi fegyelem s önellenőrzés ritka adomány: általában csak hosszú gyakorlat s emlékező tapasztalat eredménye. A legtöbb színésznek, még a legnagyobbaknak is, hát még a fiataljának, elkél, sőt szükséges a tanács. Erre való a rendező. Vezetnie kell, tanácsot adnia, súgnia;ebből is érthető tán, hogy munkája akkor igazán értékes, mert helyénvaló és célirányos, ha önmagában nem is válik láthatóvá. A nagy rendezők – nem a divatosak, hanem az igaziak – olyanok, mint a „szürke excellenciák”: legfeljebb a beavatottak tudják hogy ők az igazi irányítók, a kívülállók csak az eredményt látják.

Ezek a „szürke excellenciák” hiányoznak egyre inkább színházi életünkből. Szürkék akadnak ugyan elegen, de hol vannak az excellenciák? A diktátorok mintha elfáradtak volna; a láng, mely régi műveikből kicsapott, alig hogy pislákol már; kiderült, hogy a görögtűzben dicsőn megfürödni lehet, de mellette hosszú időre erőt adó életmeleget gyüjteni nem. Nézzünk szembe egy pillanatra a valósággal; nincs rendezőnk. Egyetlen egy sincs az igazi fajtából. Ezt nem csak a kritika s a jobb közönség érzi egyre inkább, hanem már a valamirevaló színészek is.

S különösen nyilvánvalóvá válik ez most, amikor az ő gyakran emlegetett Atlasz-i vállukra nehezednék, ha tehetné, színművészetünk egész terhe, mert hát a színésznevelés?!... de hagyjuk ezt máskorra. E rövid sóhaj is azért tört fel szivünkből, mert az a négy darab, amelynek előadásáról be kell számolnunk, iskolapéldája lehetne a rendezővel és színésszel győző vagy elbukó szerzeményeknek. A darabok ez esetben, minden látszólagos közönségsiker ellenére is (mert hiszen a mai konjunkturában darab és előadás legyen az, amelyik a közönség előtt is tisztességgel el tud hasalni) megbuktak. S ez elsősorban a színészek és rendezők érdeme.

A Nemzeti, úgy látszik, nem jut hozzá az igazi klasszikusokhoz s ezért üti klasszikusokká a régi világsikerek bajnokait. Tavaly, ki tudja, hányadszor s nehéz elfogadható okokkal indokolni, miért, Rostand „Cirano”-ját ujította fel; az idén a nagymultú francia szerző „Sasfiók”-ját emelte ki a feledésből. Apáink, mondják, lelkesültek a mű zengő tirádáin, anyáink, láttuk, ma is könnyeznek szívlágyítóan érzelmes történetein; tőlünk: megvalljuk, távol áll már mind közhelyszerü történelmi páthosza, mind könnybenúszó nyerspolgári érzékenyedése.

Tagadhatatlan, Rostand értette a mesterségét, ismerte korát és közönségét. Műveinek kortörténeti értéke igen nagy. De azon túl?! Akik szeretik egy nép s egy mű-velődés szellemét csillogó középszerűségein lemérni, azok rajonghatnak svádájának pompázatos bőségéért, színpadi képeinek elegáns könnyedségéért dekoratív gazdagságáért s hatásos, fényes romantikájáért. Az igazság mégis csak az, hogy a felszin müvészete az övé, nem azé a ragyogó felszíné persze, amit Kosztolányi ünnepelt, hanem azé, amely mögött nincs más, csak üres, ma már állott levegő.

Bizonyos azonban, hogy a Sasfiók a romantikusan fénylő színpadi illuzionizmus s a zengőn szavaló színjátszás magas iskolája. Annak, hogy elővették, egyetlen komoly indoka lehetett volna – megmutatni, hogy a Nemzetiben, az ilyenfajta nagyvonalú, stilizáló és deklamáló színművészeinek egyetlen menedékhelyén, a naturalista beszéd egyeduralma idején is tudnak még szavalni, verset mondani úgy, hogy zengjen belé, mint egykoron, a színház.

Ennek sajnos épp az ellenkezője történt. Rostand alexandrinusai, amelyek Ábrányi nem éppen hű, de igen tetszetős fordításában még ma is telten szólnak magyarul, általában úgy hangzottak el, mint valami, kissé ékesebb próza széllelbélelt tirádái; a rendezés az egész játékot, amelynek szabad „költői” lebegését, álomszerű valótlanságát nemcsak a tárgy; de a stílus is megkövetelné, egészen reálisra hangolta át; azt vélvén nyilván, hogy ezáltal közelebb hozza a mai közönséghez, holott így csak még rikítóbbá lettek a történet lélektani és logikai valószínütlenségei.

Nem lehet tagadni, az előadás a maga nemében korrekt, gondos munka; Németh Antalt ritkán láttuk ily módon illemtudóan konzerativnek, s Nagy Adorján, a játékmester, mint mindig, most is ügyel a pontos, realista stílusra. De ez esetben igazán inkább azt a nemrég forradalmi rendezőt szerettük volna látni, aki duskált a romantikus szini-látványosságokban s olyan játékmestert, aki nem fél a ritmusok és rimek zenei hatásaitól.

A reichstadti herceg gyengéd s erősen feminin fiatalember, úgy látszik elmaradhatatlan, hogy különösen ott, ahol szeretik az ilyenféle hatásokat, nővel játszassák szerepét. Most Gobbi Hildára esett a választás. Ez a kitünő és tehetséges szinésző jellegzetesen realista művész; egyénisége túl fanyar, tömör, eszközei túl valószerűek ehhez a szerephez, ezenkívül hiányzik belőle a szavalás önfeledt öröme s fölényes rutinja egyaránt. Sasfiókja részleteiben igen finom színészi munka. Különösen az első és utolsó felvonás halkabb s gyengédebb jeleneteiben megkapó, a felszárnyaló s lezuhanó lélek rajzát már alig tudja, megoldani; a wagrami jelenetet nem bírja sem temperamentummal sem fizikummal.

A szavalással különben, említettük mindvégig baj van. Csak Kiss Ferenc kivétel ebből a szempontból; Flambeauja kissé túlságosan is magyaros ízű - inkább Hári János, mint Napoleon gránátosa - de ő az egyetlen, aki versnek mondja a verset. Lánczy Margit, Lukács Margit, Szörényi Éva, Rápolthy Anna, Mészáros Ági odaadással, de meglehetős szárazon játszották vérszegénnyé rövidített szerepeiket; Kovács Károly Metternichje inkább kiöltözött lakáj, mint életművész diplomata. Major Tamás császár-nagypapája rokonszenves, bár kissé édeskés figura. A többi szereplő esetében meg kell elégednünk a nevek felsorolásával: Unghváry, Ujlaky, Szabó, Ónody, Abonyi, Balázs, Lázár, Gabányi, Tassy, Kürthy, Naszódy, Pataky stb, stb., mind kötelességszerű pontosággal dolgozott.

Asztalos Miklós, akinek „Négyes” című komédiáját az Uj Magyar Szinház mutatta be, ügyes és szellemes színpadi szerző. Amit ír, nem nagy igényű, de nem is akar az lenni. Célja, hogy használható, szórakoztató szöveget adjon a rendező és színész kezébe, eszközeiben nem igen válogatós, egyetlen célja a színihatás, egyetlen igazolása a siker. Új darabjának alapötlete igen használható vígjátéki lelemény két szélhámos-házaspár találkozik a Rivierán; mindegyik a másikat nézi baleknek s végül, mint megcsalt csalókat, mindegyiket a maga hálója fogja meg.

A tárgyban ott szunnyad a vígjátéki morál csirája. Asztalos azonban nem ezt fejleszti ki; darabja alapjában véve frivol játék; az ötlet, a helyzetkomikum, a felelőtlen szellemeskedés fontosabb benne mindennél. Ettől persze lehetne még mulatságos vígjáték. Sajnos azonban ahhoz nem elég könnyű, elegáns, eredeti. Az egésznek a magja, egy négy személyre írt csevegő kamara-komédia, ha kissé üres és elhasznált is, kitűnő színészek számára használható szöveg. Amit azonban a színház tömeghatásokat is kereső szinpadán hozzáadtak, a szobalányok és kutyusok jövés-menése az operettszerű tablók stb., az nemcsak szegényes, de mérhetetlenül lapos is. Ritkán láttunk darabot ilyen rossz, szellemtelen; hanyag a szó rossz értelmében provinciális tálalásban.

Ha már a modernnek, úttörőnek s előkelőnek mondott étterembe az ínyenclakomaként beharangozott estebéden közepes egytál-ételt kapunk, legalább a szervirozás legyen illuziókeltő. Sajnos, egyáltalán nem az. A Simor – Földényi-duóból az hiányzik leginkább, ami elsősorban volna szükséges: a könnyed elegancia, a nagyvilági fölény, az igazi komédiázás. Nem, ezek csak a Rivierára szabadult kispolgárok. A Turay-Perényi-pár valamivel hitelesebb, de csak azért, mert szerepe szerint is bumfordibbnak, tapasztalatlanabbnak kell lennie. Bilicsi Tivadar hősiesen birkózik egy félhülyére rajzolt szállodaigazgató szerepével.

Asztalos Miklós okos ember, de úgy látszik, egy bizonyos ponton túl még az okos emberek is elvesztik helyzet- és minőségérzéküket. Az „Asszony-lázadás” című komédia például, amelyet a Nemzeti Színházban láttunk, egészen jól megállhatná a helyét valamelyik körúti színpadunkon, különösen ott, ahol szeretik a borsosabb, szoknya alá nyúló kétértelműségeket. Maga az alapötlet is Bocaccio egynémely vaskosabb novellatémájára emlékeztet.

Bethlen Gábor fejedelem udvarában egy minden hájjal megkent olasz „tudóssal” együtt feltűnik a boldogtalan emlékezetű Báthory Gábor omniózus könyvecskéje, amelybe azoknak a nők nevei kerültek be, akikkel a híres szoknyavadásznak viharos élete folyamán dolga akadt. Persze, hogy roppant kavarodás támad s a történet fordulói közt persze hogy lelepleződik a különböző „örök” női jellemek; az „áldozatos”, a „talpraesett”, az „ügyetlen”, a „tűzrőlpattant”, a „cserbenhagyott” stb. S természetes az is, hogy végül minden jóra fordul: a könyvecske – amelyről különben a bölcs fejedelem s a beavatott nézőközönség tudja már, hogy csak kitalálás – megégettetik s a főbűnös, a kecses szélhámos elnyeri méltó büntetését: a házasság igáját.

Az ügyes ötletből Asztalos Miklós ez esetben is elég épkézláp komédiát kerekített. Első darabjának bemutatója óta sokat tanult; már persze a maga módja szerint s a maga céljai érdekében. Ott, ahol az „Alterego”-val sorozatos sikereket aratott, az „Asszonylázadás”-sal sem fog szégyent vallani. De a darab nem való a Nemzeti Színházba; a téves választás alapja csak az lehetett, hogy az alakok magyar történelmi jelmezekbe vannak öltöztetve. A szellem azonban, amely élteti őket, nem a Nemzetié, vagy legalább is nem lenne szabad, hogy első színházunké legyen. S nem az a darab stílusa sem. Az előadás egyetlen érdeme lehetne, hogy valóban szellemes, könnyű, eredeti, a szó igazi értelmében vígjátéki.

A Nemzetiben vontatott, a történelmi darabokban megszokott pátosszal, tempós realizmussal játsszák a komédiát. A rendezés és a színészi munka csupa sablón. A közhely ihlete oly erős ez esetben, hogy a kritikus is hatása alá kerül. A főszerep Kovács Károlynak jutott: értelmes, elég frissen, de különösebb becsvágy nélkül állította színpadra a szellemes svihák alakját. Az „örök nőiség” most leleplezett hét változatát Tasnády Ilona, Lánczy Margit, K. Tóth Erzsi, Eöry Kató, Rápolthy Anna, Mészáros Ági és Nizsinszki Tamara képviselte, helyenként mulatságosan, de mindig a megszokott keretek között. A férfiszereplők közül Abonyi Gézát, Kürthy Györgyöt, Ujlaky Lászlót, Bodnár Józsefet, Ónody Ákost és Gabányi Árpádot kell megemlítenünk.

A könnyű, enyhén megható s fölénnyel szórakoztató szindarabírás igazi mesterei úgy látszik még mindig a franciák. Igaz, ihletőjük immár csaknem kizárólag a közhely, erejük a rutin, de mégis: az ő dialógusaik ma is a legelevenebbek, ők tudnak legügyesebben szerkeszteni, leghatásosabban jelenetezni. Mint a magyar cigányzenészek, kitünően értenek hozzá, hogy felszívják s a maguk tetszetős, minden üressége mellett is fénylő előadásmódjához hasonlítsák az éppen divatban lévő jelenségeket; ha kell, a politikát, ha kell a pszichoanalizist, ha kell a pajtásházasságot s ha muszáj, a fajelméletet. De mindenből csak annyit,amennyi nem árt jó emésztésnek. André Birabeu e stílus átlagát képviseli ma. Sikeres író, ez ad munkáinak rangot és értelmet. Pesten általában szeretik; „sajtója” soha nem volt a legjobb, a közönség azonban szívébe zárta. Érthető: kedves és jómodorú szórakoztató. Most egyszerre neki is két darabját láttuk, alig egy héten belül.

A Nemzeti Színházban bemutatott „Három mama” a modern házasság problémáira vet néhány játékos sugárt; ez esetben a gyermek áll az előtérben. A szegény fiúnak négy mamája is volt: egy, akitől az életet kapta s három, aki mind a maga módján, nevelte; persze, hogy gyenge kis palántává nőtt. Egy kétes glóriájú angyal kedvéért sikkaszt s kétségbeesésében öngyilkos akart lenni. A három mama ekkor közbelép, s mindegyik a maga eszközeivel, megszabadítja az eltévedt báránykát, akinek fejét azonban végül mégis csak az utolsó, sikertelen nászútról váratlanul visszatérő apa teszi igazán helyre. Mindez elég érdekesen s elevenen, helyenként mulatságosan, máskor meghatóan van előadva, de sajnos, úgy is, hogy a kissé tapasztaltabb néző minden fontosabb fordulatot előre tud. Ez a darab legnagyobb hibája: a szerkezet pőre váza túl meztelenül mutatkozik meg s nem olyan jelentékeny, hogy önmagában is érdekes lehetne. Az előadás meglehetősen unalmas: se igazi lendülete, se igazi vígjátéki gazdagsága nincs.

A Nemzetiben valahogy nincs igazi sava-borsa az ilyenféle előadásoknak; most is voltaképpen minden rendben van, csak éppen az atmoszféra, a tempó, a hangulat hiányzik. Major Tamás ízléses rendező, de érzékünk szerint még túlságosan elidőzik a részleteknél. A három mama szerepét Tasnády Ilona, Mátray Erzsi és Szörényi Éva játszotta korrekten s finoman, csak kissé vértelenül; Unghváry kedves ügyetlenséggel tette hitelessé a félkamasz fiú szerepét; Rajnay Gábor sokat próbált, négy asszonyos apafigurája biztos, rutinos színészi alkotás. Kitűnő karrikatúra Lehotay Árpád telefonmániás vezérigazgatója. Orbók Attila fordítása eleven, színpadképes munka.

A Birabeu-féle szerzők igazi otthona nálunk mégis csak a Vígszínház, ahol, ha érezhetően hanyatlott is a játék-színt, mégis  még valami a régi hagyományokból. A „Kit szeretek”, amely Bókay János kongeniális átdolgozásában került színre, lényegében semmi újat nem hoz, hacsak azt nem, hogy a darab egyik főhőse, akiről, mint a bevált szabály előírja, csak beszélnek az egész este folyamán, ezesetben meg is jelenik – és pedig a házi filmvetítő vásznon. Tolnay Klári személyében. Házassági komédia ez is, fűszerezve némi tudat-alatti sejtelmekkel, testvérvonzalommal, a játék és valóság problémáit pedző enyhe pirandellizmussal, de legfőképpen hatásos szinpadi jelenetekkel. Voltaképpen egy kitűnően megírt, mulatságos második felvonás egy mozgalmas, bár elég szokványos expozicióval s egy meglehetősen bágyadt befejezéssel.

Az este fénypontja Ajtay Andor játéka; ő az együttes egyetlen színésze, aki igazi színházi levegőt hoz a színpadra; megelevenítő erejének még apró modorosságait is elnézzük. Fényes Alice lényegesen frissebb, mint eddigi szerepeiben: helyenként figyelemreméltó hangjai vannak, a belső egység s a kedély azonban még mindig hiányzik játékából. Feltűnően színtelen és vérszegény Szilassy László; kisebb feladatait ízlésesen, bár helyenként kissé karrikírozva oldotta meg Ladomerszky Margit, Dénes György, Mihály Ernő, Lontay István, Horváth Árpád rendezése pontos, a régi stílusnak azonban inkább emléke, mint szelleme élteti.

Keresztury Dezső