Szép Ernő könyve - Hungária

Boldog költő! - irigykedik az olvasó ilymérvű expresszionizmus láttán. Mondanivalója valósággal kicsurog a könyvből, jut belőle egy keskeny hasáb a borítólapra is a még a címlap előtti üres lapra is ráírta: „A gyermekkor felől szól ez a könyvem”. Bizony boldog, - bólint rá a kritikus, mert ennek az áradó közlékenységnek nincs haszontalan hordalékja, e sokszavú költő nem ejt locska szót. Prózája époly zárt, mint verse, emlékei nem gáttalanul törnek elő, választékosan, műgonddal s teljes tudatossággal emlékezik.

Hogy lelkendezésén elandalogva ezt alig vesszük észre, az könyvének művészi sikere. Egy pillanatig sem hittünk abban a selypegő Szép Ernőben, akivel e fölényes íróművészt összevétik: hova zuhant volna már, ha azonos lenne vele! Az „Október” című szép könyv, a „Mint magányos lovast az este...” a „Tiszapart” költőjét lefokozza, ki hangulatok örök-csodagyerekét látja benne, vagy fegyelmezetlen érzések cigányát s nem a művészt csodálja, ki a nyelv durva anyagából, eltérve költészetünk patétikuis hagyományából magát a Lágyságot, a Finomságot formálja meg. Hogy merne valaki, öntudatlan alkotó, ilyen stilisztikai hatvágást csinálni: „Az ilyen szívben megterem osztán a szív”

Az bizonyos, hogy költészetének legnagyobb erőtartaléka hajdúszoboszlói gyerekkora, az az emléktartomány mely a múló esztendők sokasodó súlyrétegei alól egyre szublimáltabban tör fel. Hajdan, az „Egyszeri királyfi”-ban, dramatizálta és stilizálta emlékeit, a „Dali dal dal”-ban is ezt a gyerekkort akarta epikus kompozícióba örökíteni. De tisztán csak verseiben zengett s most ebben a könyvében. Nem stilizál többé és nem komponál: felmutatja a realisztikus emléket. Ezt lengi be most a Szép Ernő-versek könnyed lágy finomsága, a fényképészi hűségű ábrázoláson ömlik el a költői hangulat. A valóságnak s a lenge hangulatnak ez fátyoltánca fogja meg az olvasót legjobban, erre üti fel fejét a sivár, igénytelen, vagy nagyotmondó prózába belecsömörlött kritikus.

A nyomtatásról ír például: „Egy lovat, két lovat léptettek karikába s kibontott búzakévék felett; azokat széjjelhúzták a felsepert udvar földjén. Mintha vízbe gázoltak volna a lovak, azonformán hallatszott taposás alatt a búzaszalma sűrű zizzenete, de nem volt olyan eleven az a hangzat. gyengébb volt. fátyolos volt”. Milyen észrevétlenül történik ez: az éles vizuális kép átvájt akusztikus emlék hangra, majd az is elhalkul, - nem látunk s nem is hallunk már semmit, csak a hangulat marad meg, a sűrű zizzenetnél is gyengébb, fátylasabb hangulat.

Nyelvében is ez a kettősség vonz. „Hajdúsági nyelven” akarta írni könyvét s valóban a „legkerekebb magyar beszéd” ízeit érzi az olvasó, míg Szép Ernő szavát hallgatja. De e-tájnyelvi fa olyan érzékenység kifejező eszköze s egy olyan fokú nyiltság, izgalom árad el rajta, amely nem „táji”, nem „helyi” jellegű, hanem egyetlen egy személyiséghez kötött, mint minden költői alkotás ihletése. Hálásan olvastuk ezt a kedves „falukutatást” egy régi sor zümmögött bennünk olvastán: „Jó puha, jó foszló kenyeret süt Hajdúszoboszló”.
Bóka László