Jegyzetek József Attila sírjánál

Jobbra műút, balra fák és fehér villódzás, másszínű, ezüstös ég s elől egy hajlaton át lelátni a napfényben izzó Balatonra. Rozzant kis kápolna, egy szénaboglya, s odébb, a lejtőn sírok. Falusi sírok, harmadnak egy-egy ritka kőkereszt, emlék – a többi lapuló szegénység, alélt parasztvirágok és rozzant fejfák, szikkadt föld és aszályverte bogáncs. Ez a szárszói temető.

Nem nagy darab föld, egy hold is alig. Mégis úgy tűnik, szinte órák óta járunk már, porlepetten, akár egy sivatagban. A sarkon vézna fa hűsében vénember ül, kerítésnek támasztva kaszája. Megkérdezzük tőle, hol a sir. Megmutatja, leül egy hantra, belebámul a levegőbe. Aztán felénk fordul, közönyösen, hallgatagon.

Mi meg csak állunk furán meglepődve; első látásra nehéz elfojtani a különös döbbenetet. A fejfa tövén  alig látni az írást, - féloldalt billentve horpadt konzervdoboz, benne pár szál megaszalódott virág. Nem gondolunk a verseire sem, a halálára sem; sivár kép a mégis megnyugtató. A kórókon katicák rajzanak. Az ég nem mutat jeleket; az ember föláll a hantról, hozzánk lép, a háborúról beszél, valami időtlen, nagy háborúról és mintha a jelenések könyvét idézné. S ekkor játékosan és meghökkentően, eszükbe jut:

Ismeretlen érveket ki győz
bús fejével bizton bírni lel…
Már hajóra szállok, elmegyek...
S az ég csak zsong s a víz csak
fénylik és a táj fölött csak alszik az
irgalmatlan béke.

„Nagy ember volt” - mondta a vénember eltűnődve. Együgyűen beszélt, de oly bölcsen, olyan kijelentésszerűen, mint a nagyon öreg, kegyelemkenyérre szorult parasztok. Miből tudta a nagyságát? Abból, hogy néha eljött valaki, letett a sírjára egy csokor mezei virágot. „Leginkább a fiatalság…” Egyebet nem sokat tudott róla. És senki nem beszélt róla Szárszón: egy öregasszony emlékezett valamire, zavarosan és szipogva.

A falu bolondja riasztó, roppant arcával, nyakában zsinóron száraz kenyérdarabokkal, vigyorogva jár az utcákon. A strandon szól a zene. S este a lányok a Móring-nál „táncba fognak” s bizony nem érzik, „hogy nem annyi szem néz hosszasan – vízben hajló nád-lábuk után”. S csak a békák, csak a víz, csak a fák neszéből érzi ki a fül, hogy
annyira szerette
kedvesét eme,
hogy hajóra szállt s az
elsüllyedt vele.

Idénre már friss halott pihen egykori sírja mélyén és az ő új sírját már könnyebben megtalálja, akit odavisz kegyelet vagy kíváncsiság. De a szívekben - élőbb kincs lesz-e tőle a szívekben? Nem a „proletár” és nem a „forradalmár”; nem az, akiért világnézetek nyujtják ki karjukat, - hanem a költő? A költő, aki új zenét adott a magyar versnek, révület és gondolkodás, új egekbe emelte?. Nem indul-e meg, nem folytatódik-e vele is, még vészesebben, az a jelenség, amelyben költőinkből kilúgozódik a szépség, a művészet, hogy zörgő vázul ne maradjon egyéb, csak az „eszme”? Nem silányul-e fakó idézetekké, nem lesz-e könnyen festhető zászló mindenfele hitvány, vagy talán csak ostoba kezekben?

Akik emlékét idézik, megtisztult szépségét idézik-e majd, s nem pört és vitát idéznek-e fölébe? Kasztok és pártok tusakszanak e poráért? – vagy mégis győz a kis szándékon a nagy Mű? Szárszó szegényebb lett egy sírral – gazdagabbá vált-e az egész magyarság egy nagy költő nagy szépségével?