Híres tréfák

Minden országban vannak olyan tréfacsinálók, a kiknek legnagyobb mulatsága, ha embertársaik hiszékenységét felhasználva, azokon mulathatnak, - de igazi hazájuk talán mégis Francziaország. A francziák közt mindig voltak és vannak ilyen tréfaűzők szép számmal s nem egyszer találni köztük történeti neveket is.

Ilyen volt példáúl XIII. Lajos egyik nagy tekintélyű államtanácsosa, Bautru, a ki e mellett hires költő és akadémiai tag is volt, de azért nem átallotta még az uralkodó család tagjait is megtréfálni. Így egy ízben a királyné, Ausztriai Anna, tudatta Bautruval, hogy meg akarna ismerkedni a feleségével. Bautru kijelentette, hogy nagyon megtisztelve érzi magát, csak az baj, hogy a felesége kissé süket.
- Sebaj, - szólt királyné, - majd hangosan fogok beszélni.

Bautru hazasietett s elmondta a jó hirt nejének, a ki természetesen nagyon megörült. Hozzátette azonban azt is, hogy a királynéval hangosan kell beszélni, mert nagyot hall.

A mint Bautru asszony megjelent a királyné előtt, az elkezdett vele jó hangosan beszélni s Bautru asszony is ugyancsak megerőltette a torkát. A két hölgy így beszélgetett egymással, míg a király, a kit Bautru beavatott a tréfába, a szomszédszobában hallgatta őket s az oldalát fogta nevettében.

Nem olyan régen, 10-15 éve történt a következő eset:

Egy előkelő külföldi véletlenül összetalálkozott egy ismert párisi tréfacsinálóval, a kit nem ismert. Beszéd közben a külföldi felemlítette, hogy szeretne megismerkedni Sarceyval, a hires kritikussal.
- De hisz az én vagyok. – mondta az ismeretlen.
Az idegen roppant megörült s engedélyt kért, hogy meglátogassa a kitünő írót, kinek régi tisztelője. Az ál-Sarcey meg is hivta másnap délutánra s az igazi Sarcey lakás-czímét adta oda neki. Még külön figyelmeztette:
- Vigyázzon, ha hozzám jön. A lakásomban egy fehér szakállú, kövér öreg úr fogja fogadni, ez az én titkárom. Igen derék, jóravaló ember, csak az a hóbortja, hogy szereti magát Sarcey-nak kiadni. Ne hallgasson rá, hanem követelje, hogy ereszszék be én hozzám.

---

Az idegen másnap megjelent a mondott házban s bevezették az igazi Sarcey elé.
- Sarcey urat keresem. – mondta.
- Én vagyok Sarcey. – szólt a kövér öreg úr.
- Ugyan kérem… Tudom már… Bocsásson be az igazi Sarcey úrhoz.

Sarcey nagyot nézett, próbálta a furcsa látogatóval elhitetni, hogy csakugyan ő az, a kit keres, de hasztalan. A dolog vége az lett, hogy összevesztek és Sarcey kidobta a furcsa látogatót. A tréfaszerző két legyet ütött egy csapásra: felültette az idegent és megbosszantotta a kritikus, a ki egy szindarabját kegyetlenül lebírálta.

Híres tréfaszerző volt, a ki úgyszólván élete czéljává tette az emberek elbolondítását, egy Vivier nevű gazdag párisi úr is. Legjobban a tétlen utczai őgyelgőket szerette megtréfálni s nem egyszer okozott furcsa ötleteivel utczai csődületet. Egy alkalommal nagy komolyan megállt a Szajna partján, elővett egy mérőónt s roppant komoly arczczal méregette a vizet. Hamarosan köréje csődült a "mérnök"-nek az utcza minden naplopója s mikor már jó sokan voltak, Vivier odaszólt nekik:

- Ki volna az urak közűl olyan szives, tartani egy pillanatig a mérőón zsinórját?
Százan is ajánlkoztak. Vivier kiválaszotott közülük egyet, a ki nagy büszkén, diadalmaskodva fogta a zsinórt, a mig visszatér a "mérnök úr". Persze tartogathatta akár reggelig, mert Vivier végképen elpárolgott.

Máskor meg a legnépesebb boulevardok egyikén megállt s mérőeszközével elkezdte méregetni az utcza szélességét. Odament a rendőr s látva a komoly képpel végzett "hivatalos" munkát, jobbról-balról feltartóztatta a kocsikat, omnibuszokat, míg a "mérnök úr" elvégzi dolgát. Az emberek összecsődültek, a kocsik egymás hegyén-hátán tolongtak, várva, mikor folytathatják útjukat, az utasok lármáztak, türelmetlenkedtek, egész csapat rendőr gyűlt össze s alig tudták a tolongást féken tartani. Mikor már a lárma tetőpontját érte, Vivier összeszedte műszereit, a rendőröknek leereszkedőleg megköszönte fáradozásukat s komoly képpel eltávozott.

Kissé erős áprilisi tréfát engedett meg magának 1846 márczius utolsó napján az "Evening Star" czímű londoni lap. Feltünő helyen közölte, hogy az islingtoni mezőgazdasági múzeum kertjében április elsején nagyszerű szamárkiálítás lesz, melyen oly nagy és sok szamarat lehet látni, mint soha másutt. A kertet másnap nagy tömeg kereste fel a kiváncsiaknak és csak későn vették észre, hogy az ujság őket magukat nevezte szamaraknak.

A londoni Royal Society-t, a legtekintélyesebb angol tudós társulatot hatalmasan megtréfálta egy Hill nevű orvos, bosszúból azért, hogy nem választották meg a társaság tagjává. Egy vidéki orvos neve alatt levelet irt a titkárnak s elmondta benne, hogy egy törött lábú matróznak a lába két eltört részét összeillesztette, aztán bekente kátránynyal s az eresmény kitünő volt: a matróz most már ép úgy jár a lábán, mint azelőtt.

A tudós testület komoly tanácskozást tartott a meglepő gyógymódról, annál is inkább, mert ép akkoriban egy hires orvos könyvet irt a kátrány gyógyitó hatásáról. Nagy vita keletkezett a tudósok közt, a folyóiratokban egyre-másra jelentek meg a czikkek az új gyógymód mellett és ellene, mígnem az állitólagos vidéki orvostól egy másik levelet kaptak, a melyben ezt irta: "Bocsánatot kérek, uraim, de első levelemben elfelejtettem megirni hogy a matrózom lába fából volt."