A TUDOMÁNY HŐSEI

Elképzelhetetlen volt a rémület, amely akkor, a nagy kolera esztendejében az egész országon végigviharzott. Az utakon szerte temetetlen, fekete hullák hevertek, mert nem volt, aki elföldelje őket. Szülő nem állott szóba a gyerekével, mert hátha dögletes kilégzése ráhárítja a fekete halált. A falvakban az emberek elepedtek a szomjúságtól, mert senki sem mert a kutak vizéből inni.

Ebben a veszett zűrzavarban egyszerre csak itt is, ott is felcsendült egy furcsa, idegen hangzású név, amelyről csodákat meséltek. Valami Lóstájner nevű vándorlegény, olyan esztergályosféle fiatal gyerkőc, valósággal halálmegvetéssel feszült neki egész mellel úgy a lelki, mint a testi járványnak.

Hősi tetteket meséltek róla s a meséket egyik falu a másiknak adta tovább; most már Pesten is szó esett róla, mind több és több, hogy ez az esztergályoslegény szinte apostoli ékesszólással térítgeti a népet józanészre s amellett valóságos csodák órákat hajt végre: a halálnak szánt embereket életre gyógyítja, megtanítja őket higiéniára, hogyan védekezzenek eleve a hagymázas kórság ellen.

Esztergályoslegényből egyetemi professzor

Furcsa szerzet volt ez az esztergályoslegény. Erdélyi szász családból eredt. Apját Lohsteiner Antalnak hívták s harmincados volt Kolozsvárott. Az apa azonban korán elhalt s a fiú már három éves korában Budára került, nagyvagyonú nagybácsijához, aki nagy gonddal neveltette a fiút. Már 14 éves korában tudott latinul, németül, olaszul és franciául, tudott festeni, a színészkedéshez is konyított. Aztán fiatalon beíratta a gyámja elébb bölcsésznek, utóbb jogásznak.

Lóstájner Lajos György azonban - így hívták a legendás esztergályoslegényt, - valahogy megundorodott a jómódtól, meg egyáltalán a világtól s a kor hangulata szerint mindenáron remetének szeretett volna menni. Mivel pedig ehhez nem kapta meg gyámja engedélyét, azért inkább beállott mesterembernek, kitanulta az esztergályosságot s vándorútra kelt. Eközben játszódott le emlékezetes szereplése a kolerajárvány idején s mire újra hazakerült, hozzátartozóinak tanácsára, de meg a saját kedvére is, orvostanhallgatóvá lett.

Pesten és Bécsben tanulta ki a medicinát éspedig olyan kitűnő eredménnyel, hogy néhány év alatt nemcsak az orvosdoktori, hanem szemészi, sebészi és szülészi oklevelet is megszerezte, ami - tekintettel e tudományágaknak egymástól ugyancsak messzi eső voltára - meglehetősen ritka dolog volt akkoriban. Mire visszakerült Pestre, kinevezték egyetemi tanárrá, csak éppen fizetést, sőt helyiséget sem adtak neki. Erre ő megpumpolta a nagynénikéjét s annak a pénzéből bérelt a maga egyetemi intézete számára helyiséget és szerezte be a szükséges felszerelést.

Hogy az egyetem vezetősége ennyire mostohán bánt vele, annak természetesen megvolt a maga személyes indoka. Lóstájner ugyanis, aki 1844-ben Arányira magyarosította a nevét, erős magyar érzésű ember volt, aki arra kényszerítene tanártársait, hogy ők is magyarul adjanak elő, sőt - miután a magyar orvosi nyelv akkoriban még igen szegényes volt, - ingyenes magyar előadásokat tartott professzortársai számára.

Ezt is rossznéven vették tőle, de főként azt, hogy egy egészen új orvosi tudományágat akart bevezetni: a kórbonctant, amelynek akkoriban nálunk, de még külföldön is, nemigen akadt talaja. Az orvosi tudomány szempontjából akadtak egyéb „bűnei” is. Igy például ő kezdeményezte nálunk a mentésügyet, s mivel orvostársai úgy véltek, hogy ezzel tulajdonképpen a laikusok számára nyitja meg a tudomány zárt kapuit, hát kereken szembeszegültek vele.

Azt is rossz néven vették tőle, hogy papok számára külön tanfolyamot indított „medicina pastoralis” címen, mert az volt a felfogása, hogy falun, ahol akkoriban még sokkal kevésbé akadtak orvosok, mint manapság, a papra vár a hivatás, hogy hirtelen baj esetén a maga nagyobb műveltségével iparkodjék első segélyben részesíteni a bajba jutottakat, de meg hogy általában a pap hivatása, hogy a veszedelmes kuruzslókkal felvegye, tudományos alapon, a harcot.

A rudnói csodapap

Viszont azt is nagyon rühellették az orvosprofesszorok, hogy az úgynevezett „természeti gyógyítómódokkal” nem volt hajlandó csak úgy általánosságban végezni. Az volt a nézete, hogy az orvosok még mindig igen sokat tanulhatnak a népi medicina évezredes hagyományaiból s ezért, mielőtt pálcát törnénk egy-egy ilyen „népi orvos” fölött, elébb esetenként meg kell a gyógyeljárását vizsgálni.

Igy kereste fel aztán az akkori idők egyik híres „csodadoktorát”, egy Madva Ferenc nevű rudnói papot, akinek klienturájába a sok-sok ezer vakhívőn kívül olyan emberek is tartoztak, mint például Kossuth Lajos, aki Wesselényi Miklósnak is melegen figyelmébe ajánlotta ezt a gyógypapot. Arányi „rangrejtve” kereste fel Rudnót s hosszasan megfigyelte s rudnói pap tevékenykedését. Erről aztán könyvet is írt, amelyben ugyan leleplezte ennek a csudadoktornak sokféle sarlatánkodását, de másrészt tárgyilagosan el is ismerte, ami helyes nézetet fedezett fel működésében.

Hát ilyesformán alaposan összerakta Arányi a tanártársaival a bokáját s ezek hamarosan alkalmat is leltek rá, hogy borsot törjenek az orra alá. Amikor ugyanis a szabadságharc kiütött, Arányi nyomban szolgálatra jelentkezett, ki is nevezték tábori főorvossá s megbízták a Ludovikában berendezett tábori kórház vezetésével. Mire aztán a szabadságharcnak vége szakadt, nagy kázust csináltak ebből: fegyelmit indítottak Arányi ellen s az egyik olasz származású tanártársa, Tognio, indítványára megfosztották katedrájától.

A balzsamozás magyar úttörője

A tudomány csarnokaiból való száműzetése ugyan nem tartott soká, sőt hamarosan ugyancsak jelentős rehabilitációban lett része. I. Ferencz József császár akkoriban feleségével együtt Magyarországon utazgatott s miközben ők a magyar vidéket járták, azonközben elsőszülött kislányuk, Zsófia főhercegnő, Pesten hirtelen elhúnyt. Az udvar természetesen a kórbonctan volt pesti professzorához, Arányihoz fordult, hogy a kis holttetemet balzsamozza be. A műtét jól sikerült s ettől fogva valahány „nagy halottja” akadt az országnak, így például Scitovszky hercegprímást is, Arány] balzsamozta be.

Arányi, most hogy visszakapta katedráját, megnősült a elvette Joachim József hegedűművész nővérét. Házasságából három fia s néhány leánya született. Hazafias ember létére, fiait az első magyar vezérek nevére kereszteltette: Árpád, Zoltán, Taksony. Kedvenc fia a kis Zoltán volt. A kis gyerek azonban hat éves korában diftériában hirtelen elhunyt. Erre Arányi, a tudomány hőse, elhatározta, hogy kisfia testét halhatatlanná teszi. A kis Zoltánkát bebalzsamozta, üvegszekrénybe tette s ettől kezdve a kis mumia, Arányinak mindhaláláig, ott állott édesapja íróasztalán. Ez 1862-ben történt. A kisfiú mumiája még nemrég is teljes épségben volt a budapesti törvényszéki orvostani intézet kórbonctani múzeumában.

Pirospozsgás gyerekarca, amíg ott volt, teljesen üdén hatott, mert édesapja rózsás pírt festett az arcára, úgyhogy a széken ülő,| balkarjára támaszkodó kis tetem úgy festett, mintha csak éppen aludnék. Szőke haja simára fésülve hull le két oldalt a halántékáról s csak a keztyűtlen félkeze barnaságáról látni, hogy mumia van előttünk. Épségben maradt meg a kis mumia furcsa öltözéke is: a bársonykucsma, a vörösbársony-kabátka, a fehérselyem-nadrág és a fekete lakktopán. Nyolcvan év óta állt ott sértetlenül, mint az apai fájdalom eleven szobra s mint a tudomány hőslelkű harcosának emléke, aki a maga tudományát, a modern balzsamozási technikát, saját legdrágább fia tetemén próbálta ki.

Régi dolgok szerelmese

Orvosi tudományán kívül volt azonban Arányinak egy másik szerelme is: a magyar régészet. Aki ma a budai régi uccákon bandukol s ott márványtáblákba faragva felfedezi az egyes régi házak és helyek emléktábláit, gondoljon Arányi professzorra, aki hallatlan agitációval vitte keresztül ezeknek az emléktábláknak a felállítását, sőt a költségeket is ő gyűjtötte össze rájuk. Még nagyobbméretű agitációba kezdett Vajdahunyad várának restaurálása érdekében.

Nagy művet írt Vajdahunyad multjáról s ennek kapcsán faminiatürben megfaragta a hunyadi várat úgy. ahogy az szerinte eredetileg festhetett. Ezzel a mintával aztán beutazta az országot, mindenütt lelkes előadásokat tartott s néhány év alatt 260.000 forintot gyűjtött össze a vár helyreállítási költségeire. Ez áldozatos munkássága jutalmául aztán 1873-ban meg is kapta a magyar nemességet „hunyadvári” előnévvel.

A rákövetkező esztendőben nyugalomba vonult s ebből az alkalomból 3000 forintos alapítványt tett, amelyből máig is évről-évre megjutalmazzák azt az orvostanhallgatót, aki a legpontosabb és legmagyarosabb boncolási jegyzőkönyvet szerkeszti meg.

Még tizenkét esztendeig élt, éspedig Nagymaroson. De innen is folyton utazgatott, hogy régészeti tervei mellett szerte agitáljon. Egy ilyen útja alkalmával meghűlt s ágynak esett. Állítólag gégesorvadás támadta meg. Beszélni már alig tudott, de közvetlenül halála előtt gyermekeit odagyűjtötte az ágya köré és megkérte őket, hogy régi szép magyar dalokat nótázzanak néki, olyanokat, aminőkre kiskorukban ő tanítgatta gyermekeit.

Csengő magyar nóta szárnyalása közepette hunyta le fáradt szemét hetvenöt éves korában ez a magyar úttörő.

Semper Victor