|
A Vatikánban
Közönséges napon a Péter-téren megállván, hátunk mögött – akárcsak a budapesti Kálvin-téren állnánk – villamos kocsik csöngetése, ujság-rikkancsok és kalmárok lármája, szóval egy modern nagyváros hétköznapi zaja döng, persze az olasz vérnek és temperamentumnak megfelelő magasabb hangnemben. Előttünk azonban csönd van. Csak a tér közepén, az óriási obeliszk két oldalán álló szökőkutak vize csobog halkan. Különben csönd és kő mindenütt, a merre tekintünk. Sehol egy fűszálnyi eleven zöldön nem pihenhet a szemünk. A háttérben a Péter-templom meglehetősen egyhangú, kopott sárga szinű homlokzata (a hatalmas kupolának csak a csúcsa látszik), előtte a nagy gránit lépcsőzet s ennek mintegy folytatásakép félkör alakban futó gyönyörű négyes oszlopsor ragadja meg a figyelmünket.
Magából a Vatikánból, a pápák világhírű palotájából, melyről annyit hallottunk és olvastunk s melyet a távolból oly pompásnak és nagyszerűnek festett képzeletünk itt közvetlenűl a tövében állván, alig látunk valamit. Csak a legmagasabb épületszárny felső emeletének és tetőzetének egy darabját, a mely szintén szürke és elmosódó vonalakból rajzolódik a csodás olasz ég eleven kék mezőjébe. A sok fal és kő szinte ránehezedik a lelkünkre és tanácstalanúl állunk. Jó szerencse, hogy nem vagyunk egyedűl, mert bizony eltévednénk ebben a nagy kőerdőben. Itt vannak, mint mindenütt az ösmert globuson, a ködös Albion baedekeres fiai és leányai, a kik biztos léptekkel tartanak a jobbik oszlopsor irányába. Kövessük őket, megbízhatunk bennük, ők tudják itt a járást. És valóban nehány percz múltán ott vagyunk a Vatikán bejárójánál. Óriási bronzkapu ez, melynek csak a fél szárnya van nyitva, de az is untig elég, hogy bejussunk rajta. A tarka egyenruhás svájczi gárdista végig néz rajtunk, azaz inkább csak az öltözetünkön, és ha kifogástalannak találja, nyugodtan mehetünk tovább az óriási előcsarnokon át a folyósók, termek, loggiák roppant tömkelegébe, - néhány ezerre rúg a számuk, - melyeket együttvéve a műkincsek világtárházának nevezhetünk. A gyönyörű kép- és szoborgyűjteményekben az antik és renaissance művészet legtökéletesebb remekei ejtenek csodálatba, a páratlanúl dús könyvtárban néhány szép Korvinát látva, honi fuvalom csap felénk, mely azonban sokkalta kedvesebb volna nekünk, ha Budavárában, vagy Nemzeti Múzeumunkban lengedezne. Mindezen töméntelen kincsek urát, a palota önkéntes foglyát, a pápát persze nem láthatjuk. Ám azért ő mindenütt jelen van, szinte kisér bennünket. Az egyik loggiáról lakosztálya látszik. Megállunk ott s lábújjhegyre ágaskodva nézünk a nagy néma ablakok felé. És halk suttogás hallik:
- Itt lakik ő….. Csöndesen, talán épen imádkozik… Az előcsarnokban, a Sala Reiga-ban, már olyanok is akadnak, a kik saját szemükkel látták, mikor ezen át hozták a szent atyát a sedia gestatórián az alabárdos testőrök s a piros ruhás komornyikok. Áldást is vettek tőle… A mikor újra kijutunk a bronz-kapunk, kábultan zsong a fejünk s a Vatikánról még mindig nem tudunk képet alkotni magunknak. Ezért még föl kell másznunk az óriási kupolára, a hova különben – roppant hosszúságát nem tekintve – igen kényelmes szerpentin följáró vezet. Itt aztán kibontakozik előttünk a maga egész megragadó mivoltában ez a különböző időkorokban és stylusban épített páratlan épület-rengeteg. Lampérth Géza |