Göbbels cikke a front hangulatáról

Berlin, julius 26.
Göbbels német propaganda miniszter a Reich cimü folyóirat vasárnapi számában „Beszélgetések frontkatonákkal” cimmel rendkivül érdekes vezércikket ir. Ismeretes  - irja a miniszter -, hogy az aggódás a veszéllyel szemben a veszély közeledtével nem növekszik, hanem ellenkezően csökken. Azt is a természet bölcsességének kell neveznünk, hogy ébren tartja és erősiti az emberben azt az érzést, hogy mindenféle lehetősége van a válság leküzdésének. Minél távolabb van azonban az ember a komoly helyzettől, annál inkább hajlik arra, hogy a helyzet sulyosságát lebecsülje és megoldhatatlannak vélje. Az önfentartási ösztön legtevékenyebben akkor reagál, amikor a legsürgősebb szüksége van rá, de épp igy eltompul, ha nincs rá szükség.

Hogyan lehetne másként megmagyarázni, hogy még minden háboruban a front adott példát a hazának nemcsak az önfeláldozás terén, hanem a bizalom és a saját erejében való hit szempontjából is.  Az első vonatban mindig a legjobb hangulat van és minél hátrább megy az ember, annál inkább hajlik rá, hogy az emberi természet, hogy az erkölcsi és fizikai veszedelmekkel szemben mutatkozó természetes ellenálló erőt lassan ellankadni hagyja. Nem biráljuk ezt a tényt - folytatja a miniszter – csupán leszögezzük. Természetes jelenség ez s valószinűleg megváltoztathatatlan is. Minden élőlény csak annyi erőt fog az élet küzdelmében vetni, amennyi léte fenntartásához szüksége van. Ha a front valaha is kételkedni kezdene, ezzel önmagát vesztené el.

A miniszter ezután rámutat, hogy a német frontkatonák bármely fronton szolgáljanak is egyöntetően tanulságot tesznek arról, hogy a front hangulata kitünő és ismételt kérdésekre a legtöbben csodálkozva felelték, hogy a front hangulata felől semmi kétség sem lehet. A katona ugyan olykor-olykor káromkodik egyet, ez biztos de ennek semmi köze sincs erkölcsi magatartásához.

Ha valahol nemzeti politikai szükségességnek tekintik a győzelmet, amely felől nem lehet vitatkozni, tekintet nélkül arra, mennyi áldozatot követel ez a győzelem tőlünk, ugy ez a hely a front. A front minden illuzió nélküli nézi a háborut.

A miniszter ezután kifejti, hogy a háborut az ellenség kényszeritett Németországra s ők is fogják viselni a háboru terhét. Nem volt soha német tulajdonság lebecsülni az ellenfelet. Ebben a háboruban sem becsüli le ellenfeleit a német katona, a háboru mint népi háborut viseli. A német katona egy gigantikus világnézeti harc képviselőjének tekinti magát, amely egy belpolitikai küzdelem szűk kereteiből kontinsek harcává terebélyesedett ki.

Érthető – folytatta a miniszter -, hogy a háboruról, okairól, hatásáról és céljáról táplált ez a kompromisszumnélküli gondolkodás az otthoniak jórészt még a béke szellemében áthatott életével szemben itt-ott surlódási felületeket okoz. A harcos a nemharcossal szemben mindig bizonyos bizalamatlansággal viseltetik, majd hangoztatta a miniszter, hogy csak ott vezettek be odahaza korlátozásokat, ahol feltétlenül szükséges volt és  eltekintve az amerikai néptől, viszonylag a német nép érzi legkevésbé, hogy háboru van. Nem a totális hadvezetés okoz feszültségeket otthon, hanem csak a tudatosan behozott korlátozások.

Természetes, hogy ott a legkeményebbek az erkölcsök Németországban, ahol a háboru a legnagyobb áldozatot követelt:  a légi veszélynek kitett területeken. Például  Lübeck, Rostock, Köln, Essen, Emden, Brémen és Hamburg lakosai valóban heroikus magatartást tanusitottak. Végzetesen téved az angol hadvezetés, ha azt hiszi, hogy légitámadásokkal megtörheti a német morált.

A miniszter azzal végzi cikkét:  ,,Valamennyiünket áthatóan fürkésző szemmel figyel a front, a sebesültek és a szabadságos katonák. Méltónak kell lennünk az ő tekintetükre, mert ebből a tekintetből a nagy háboru néz ránk, amely eldönti nemzeti sorsunkat.”