A TUDOMÁNY HŐSEI

Odakünn ugyancsak gyűrűzött az ucca. A bécsi hajóval érkezett magyarok még tegnap este lelkendezve mesélték, hogy Bécs városa fellázadt a hosszú évtizedek óta dühöngő kamarilla- és policáj-uralom ellen s Metternich szinte pillanatok alatt tűnt el a történelem süllyesztőjében. Erre a hírre a pesti deákok és skriblerek még az este összeültek egy kávéházban s megfogalmazták a magyar nép követeléseit. Egy Petőfi nevű hektikás poéta pedig megígérte, hogy ma délelőttre olyan versel fog írni, hogy attól felpezsdül az egész ország.

Ma délelőttre el is készült a vers, az egyik nyomdában hirtelen kiszedték - mégpedig a cenzúra előzetes engedélye nélkül, amitől a nyomda tulajdonosa majd hogy el nem ájult - most gomolyogva özönlik n tömeg, élőkön a jurátusdiákok, a Nemzeti Múzeum felé. Isten a megmondhatója, mi leszen még ebből...

Az öreg egyetem professzorai fejcsóválva újságolták egymásnak a rémhíreket, mégpedig ékes latin vagy német nyelven, mivelhogy a pesti univerzitás hivatalos nyelve mindekkorig ez a két idioma volt. Hirtelenjében össze is ült az egyetemi tanács, amelynek nevében a rektor hirdetményt tett ki a fekete táblára: felhívja tanártársait, hogy „az egyetemi ifjúságot a politikai mozgalmakbani részvételtől és más ilyenféle zavargásoktól hatályosan visszatartóztatni és tanulmányaik szakadatlan folytatására serkenteni ne terheltessenek.”

A rektor úr körlevelét megkapta főtisztelendő Jedlik Anianus (avagy magyarosan Ányos) bencéspap, egyetemi tanár és bölcsészetkari dekán úr is. Halkan mosolygott egyet magában. Elvégre ő, mint fizikus és természettudós, jobban ismeri bizonyos elemi mozgolódások hatóerőit: ezeket hatósági rendeletekkel bizony nehéz feladat lészen kordába szorítani. S miután néki, mint dékánnak, hivatalos kötelessége, hogy naplót vezessen a kor eseményeiről, azért bejegyzi ezen a napon, 1848 március 15-én: „mindenki érzi, hogy ily mozgalmak között, valamint az egyetemi tanárok, úgy az egyetemi ifjúság, közönyös állapotban nem maradhatnak…”

Jedlik tanár úrnak ezzel a bejegyzésével nagyon igaza volt. De a legjellemzőbb ennél a bejegyzésnél, hogy évszázadok óta ez volt az első írott magyar szó az ország első egyetemének hivatalos naplójában, amelyet a dekán úr ettől fogva magyarul vezetett. Mivel pedig másnapra már az egyetemi tanács is megállapította, hogy „közönyös állapotban nem maradhatnak”, ezért az előadásokat bizonytalan időre beszüntette.

Jedlik Ányos 48 éves ember volt ekkor s meglehetős nehézségek árán jutott a „főtanodai” tanszékhez. Tizenegy évvel ezelőtt írtak ki pályázatot erre a tanszékre. Nyilvános „versengésben” kellett a jelölteknek alkalmatosságukat bebizonyítaniok. Az első „futamon” hárman vettek részt, közöltük Jedlik is. A bírálat megállapította, hogy Jedlik „csak felületesen tárgyalta a feladott kérdést”. Félév mulva újabb konkurzust írtak ki, ezen már hét volt a jelöltek száma.

Jedlik újra pályázott. S az eredmény? Az eredmény az volt, hogy a bírálat szerint „Jedlik a matematikai és technikai fizikában nem árul el különösebb ismereteket”. Vele szemben egy másik jelöltet pártfogol erőteljesen a bíráló bizottság, bizonyos Wenzel Gusztáv nevű, 26 esztendős fiatalembert, aki aztán utóbb csakugyan egyetemi professzorrá lett, sőt egyetemünk és akadémiánk egyik dicsőségévé is, csakhogy nem fizikából, hanem történelemből és oklevéltanból! Hát így bízzék az ember a vizsgai eredményekben, ha a legnagyobb magyar fizikusok egyikét ilyen bírálat ennyire lecsepülheti.

No de felsőbb helyen valahogy mégis Jedlik mellett döntöttek s ő lett aztán negyven esztendőn keresztül az egyetemen a fizika tanára, Éspedig hihetetlenül áldozatkész tanára. Akkor, amikor a rendes tanárnak, ha szerzetes volt, évi 600 forint fizetés járt, akkor Jedlik a kinevezését követő öt esztendő alatt nem kevesebbet, mint 1572 forintot költött a saját zsebéből a természettudományi tanszék műszereinek javítására vagy újakkal való kiegészítésére. S amikor utólag kérte, hogy térítsék meg ezeket a költségeit, az egyetemi tanács megrovásban részesítette, amiért annakidején elmulasztotta az engedélyt ezekre a költségekre kikérni.

Az ilyen apró tragédiák azonban igazán nem számítottak Jedlik Ányos életében, amelynek útja sokkal szúrósabb tövisekkel volt borítva. Ha a magyar tudós mostoha sorsáról beszélünk, akkor elsősorban Jedlik példája ötlik önkéntelenül is az ember eszébe. Hiszen korának ez az egyik legnagyobb feltalálója teljes ismeretlenségben élte le életét. Világraszóló találmányai itt rekedtek meg dohos laboratóriumok pora alatt, miközben más, külföldi, szerencsésebb körülmények között élő kutatók nevét szárnyára kapta a világhír.

Ne szóljunk most arról, hogy például azt a gépet, amellyel bunkóinknak utánozhatatlan alapmintáját rajzolják a különböző államnyomdák, Jedlik találta fel. Azt se emlegessük fel, hogy egy találmánya, amely az ő korában valósággal forradalminak volt nevezhető: egy üvegvonalozógép, amellyel egy egycentiméternyi üveglapra ezer vonalat - az úgynevezett optikai rácsot - lehetett gyémánttűvel rákarcolni. Arról se essék szó, hogy már 1827-ben ő csalja ki az első, közel egyméteres villámot, azon időknek leghosszabb elektromos szikráját.

Jedlik csöves villámszedőjének még ötven év multával, az 1873-as bécsi világkiállításon is csodájára jártak. S mellőzzük hallgatással azt a találmányát is, amelyet azóta világszerte bevezettek: hogyan lehessen szódavizet házilag készíteni. Ő ezt a masinériát csak úgy passzióból készítette el rendtársai számára, akik Pannonhalmán nem szívesen nélkülözték a balatonfüredi savanyúvizet, mire Jedlik Ányos megkonstruálta számukra a szifónt.

Minde találmányait jóval utána megcsinálták külföldi emberek, az övék lett a találmány elsősége, ami, ha nem is anyagi okokból - mert ilyesmire Jedlik soha nem fektetett súlyt, - de a magyar tudomány dicsősége szempontjából jelentett súlyos hátrányt. A legnehezebben esik azonban latba Jedlik két legfontosabb felfedezésének illetve találmányának ez a mostoha sorsa. Az egyik az elektromágneses forgókészülék, amelyet már 1827-ben szerkesztett meg, amely alapját és feltételét alkotja az elektromos munkagépnek.

A másik pedig az elektromos dinamógép, amelyet Jedlik már 1861-ben megszerkesztett - az eredeti gép ma is megvan a budapesti egyetem kísérleti intézetében - s amely után hat évvel készítette el Siemens német mérnök a maga mótorját. Ma az egész világon Siemens dicsőségét hirdetik az elektromos mótorok, a magyar tanár nevét pedig senki sem ismeri.

Jedlik ezt a találmányát is csak úgy játszva, mellékesen készítette el, hogy legyen egy robotoló-gépe, amely az üvegvonalkázás lassú és lélekölő munkálat helyette elvégzi. Nevetve mesélte el, hogy öreg gazdasszonya fölmondott neki, amikor látta, hogy a gép minden fűtés nélkül, szakadatlanul dolgozik, akkor is, amikor gazdája nincs otthon. Szentül meg volt róla győződve, hogy gazdája okvetlenül az ördöggel cimborált össze.

S Jedlik életét mg utoljára is megkeserítették a magyar viszonyok. Azok, akik ellenségesen éreznek vele szemben, kihasználták az Eötvös Lorándra bírt befolyásolását s amikor ez mint fiatal fizikus hazakerült Németországból, általa befolyásolták nagybátyját, Trefort akkori közoktatási minisztert Jedlik ellen. Ez aztán végül is elunta a sok hivatali tűszúrást és packázást: lemondott egyetemi tanszékéről s munkaerejének még teljes birtokában, visszavonult szerzetesrendjének csöndes cellájába, Győrbe. Kilencvenöt éves pátriárkakorban, 1895-ben húnyt el.

Semper Victor