„Folyó-tábornok” diadalmas legyőzői: A pontonhidak

Az oroszok a mostani háborúban reménységük javarészét abba a sok folyóba vetették, amely keresztülkasul szeli hatalmas országukat. Azt hitték: a szövetségesek viharos előnyomulását előbb-utóbb megállítják a minduntalan elébük tolakodó széles folyamok.

Vagy legalább is annyira késleltetik, hogy a megvert seregek a folyók mögött majd időt nyernek a rendezkedésre s arra, hogy újult erővel kezdjék ismét a harcot. Mocsár-, ingovány-, fagy-, tél- és ki tudja még, hányféle „tábornok” segítségén kívül Folyó-tábornok hathatós támogatására is számítottak a bolsevisták.

Hanem ez a reményük is füstbe ment, akár a többi. Folyó-tábornok éppen úgy megbukott, mint kollégái és mint azok az emberi tábornokok, akiket Folyó-tábornoknak kellett volna a csávából kirántania. A szövetségesek irama nem hogy nem lassult, hanem még fokozódott is az utóbbi hetek folyamán, akárhány folyó került is elébük. Átkeltek ők valamennyin, olyan bámulatos gyorsasággal, mintha abban a pillanatban szárazföldet varázsolt volna a folyó helyére valami felsőbbrendű hatatom.

Pedig nem dolgozott ott semmiféle varázslat, hanem csak emberek kezeműve. Igaz, hogy különleges embereké, ördöngös ügyességű katonáké, a hadi-hidászoké. Az ő érdemük, hogy az előnyomulás a folyók előtt sem torpant meg, mert egy-kettőre szilárd hidat rögtönöztek rajta, amelyen órák alatt átvonulhatott a hadsereg.

Huszártámadás a vízen


A folyó akkor is komoly akadály az előnyomuló hadsereg számára, ha a tulsó parton nem leselkedik ellenség, amellyel meg kell küzdenie. Mert rendszerint csak néhány helyen akad átkelésre alkalmas pont, ahol hidat lehet verni, s akkor a széles arcvonalban előnyomuló sereg kénytelen keskeny, hosszú oszlopokká tömörülni, hogy átjuthasson rajta. Ez pedig meglassítja a vonulást és nagy időveszteséggel jár, mert rátérvén a túlsó partra, az oszlopoknak újra arcvonalba kell tagozódniok.

Még rosszabb a helyzet, ha a túlsó parton ott várakozik az ellenség. Az bizony kihasználja a késedelmet, amelyet a természeti akadály okoz az elő nyomulóknak; jól berendezkedik a védelemre és gyilkos tüzet zúdít a másik part felé. A széles folyón pedig nincs mód fedezéket keresni; az átkelőket szabadon éri az ellenséges lövedékzápor. Ha pedig az ellenség légiereje is beavatkozik a dologba, még súlyosbodik a dolog.

Itt pedig csak egy segítség van: a gyorsaság, a meglepetés. Mint ahogy a gyalogság a szárazföldön váratlan rohammal üt rajta az ellenségen, úgy kell a katonáknak a folyón is huszáros rohamátkelést végrehajtaniuk mielőtt még egyáltalán hídverésre kerülhet a sor. Evezővel vagy külmotorral hajtott kis rohamcsónakok lepik el a folyó tükrét és úsznak nyílsebesen a túlsó part felé. Eléggé gyorsak és mozgékonyak ahhoz, hogy ne lehessen őket egykönnyen eltalálni és a légibombáknak se nyújtsanak jó célpontot.

Felfújt gumicsónakokra vagy hasonló, könnyű úszóalkalmatosságokra szerelt tutajok követik őket felszereléssel, fegyverekkel, lőszeresládákkal, sőt gépjáróművekkel is. Ha a sebtében átszállított rohamcsapat megveti a lábát a túlsó parton, a seregnek nyert ügye van. Ahol befészkelte magát, ott megvan a túlsóparti hídfő, amelyet most már csak össze kell innenső parton levővel kötni.

A „rohambürü”


Most lépnek munkába a hidászok. Vezetőjük, egy ügyes és erélyes tiszt, hatalmas megafont ragad a kezébe és messzehangzó vezényszavakat pattogtat. Olyan sürgés-forgás támad erre a parton, mint valami megbolygatott méhkasban. Látszólag tervszerűtlen összevisszaságban futkosnak a katonák; de csak az avatatlan szemében. A valóságban minden egyes embernek megvan a maga pontosan kiosztott és megszabott munkaköre. Egyetlen lépés, egyetlen mozdulat sem történik feleslegesen. És az eredmény: a parton már gyülemlik össze, szép rendben, az építőanyag. A folyó hátán pedig felsorakoznak egymás oldala mellett a csónakok, amelyek a sebtében készült hadihidat hordják majd a vízen.

Minden ilyen híd voltaképpen csónakokon (pontonokon), felfújt gumigyűrűkön, hordókon vagy más hasonló úszóképes tárgyakon nyugszik. Hiszen nincs lehetőség és idő sem pilléreket lerakni a rendes hidak módjára. A legtöbb hadihidat rögtönzik. És mégis: mennyire biztosnak. teherbírónak, ellenállónak kell lennie! Még akkor is, ha mint egyszerű rohambürü, csupán gyalogosok átszállítására való. „Pillérekül” ilyenkor gumitömlők, zsákok vagy kis lélekvesztők szolgálnak.

Persze elegendő mennyiségre van szükség, hogy a folyó teljes szélességén elosztva és egymással összekapcsolva, kellő hosszúságú hídpallót lehessen rajtuk keresztülfektetni. Az így késsült hídszerkezet bizony eléggé kezdetleges és legfeljebb ötven méter széles folyó áthidalására alkalmas. Megerősített kivitelben esetleg lőszeres kocsikat, aknavető-taligát, meg a „gulyáságyút” is át lehet rajta gördíteni. Nagyobb terhek, tüzérségi és gépjáróművek átkeléséhez már szilárdabb hadihídra szorulunk.