Port-Arthur ostroma

Egy meleg nyári napon 1903 augusztusában kisebb külföldi katonai bizottság tartózkodott Port-Arthurban. Az orosz ezredes végigkalauzolta az idegeneket a kikötőt védő Tigris-félszigeten, ahol akkor még javában folytak az erődítési munkálatok, azután széles gesztussal a szárazföld felé mutatott, a kész erődök láncolatára, majd a napfényben szikrázó kis öböl felé fordult és szinte áhitatosan mondta: - Bevehetetlen.

A katonai bizottság tagjai bólintottak, csak egyikük kockáztatta meg a megjegyzést: - Minden attól függ, ki lesz az ellenség. Három héttel később két kis japán árus kóborolt a városban és a város körül. Rizsszalmából font papucsokat, rizspálinkát és édességeket kínálgattak a katonáknak, az építőmunkásoknak, mosolyogtak, hajlongtak és alaposan szemügyre vettek mindent. Két japáni vezérkari tiszt volt, két mindenre elszánt, élesszemű katona. Este egy nyomorúságos kínai lebujban fogyasztották el rizsből és nyers halból álló szerény estebédjüket, akkor is mosolyogtak, csak a szemük beszélt: - Gyönyörű Risdochunkó, erős, de nem bevehetetlen.

Risdochunkó - a japánok így hívták a Kvantung-félsziget déli csúcsán épült Port-Arthurt - valóban bevehetetlennek látszott. Nagyszerű természeti fekvésű, korszerű erődítésekkel körülölelt pompás öble biztos menedéket nyujtott a flottának. A Kelet felé törő orosz hatalom legszélső őrállomása sziklaszilárdan állt a helyén, mindaddig, amíg...

Egy koratavaszi napon már - 1904-et írtak - japáni hadihajók jelentek meg Port-Arthur előtt. Nem látogatóba jöttek, hiszen érkezésüket megelőzően február 6-án a csemulpói öbölben már megtörtént a fegyveres összecsapás Japán és Oroszország között. A japániak elsüllyesztették a „Varjag” és a „Korejec” nevű orosz egységeket, mire megtörtént orosz részről a hadüzenet. A japániak most azért siettek Port-Arthur elé, hogy elzárják a kikötőt és megakadályozzák, hogy az ott horgonyzó hadihajók beleavatkozhassanak a küzdelembe.

A japáni flotilla – mindössze öt torpedónaszád volt - félkörben állt fel az orosz ágyúk lőtávolságán kívül, magára irányította a figyelmet, ezalatt délről feltűnt nyolc-tíz kereskedelmi hajónak látszó egység. Teljes gőzzel haladtak a kikötő bejárata felé, mitsem törődve az időközben feléjük irányított ágyukkal. Japáni, úgynevezett gyujtóhajók voltak, színültig megrakva kővel és robbanó anyaggal. A tisztek és a legénység önként jelentkeztek erre az útra, ahonnan nem volt visszatérés. Irtózatos versenyfutás kezdődött.

Az erődök és a kikötőben horgonyzó hajók ontották a tüzet, a japániak, mitsem törődve a gránátzáporral, felkúsztak az árbocokra és onnan buzdították egymást, mintha csak vitorlaversenyben vettek volna részt. Két hajó távol a bejárattól süllyedt el, három a bejárat vonalában szállt fenékre, kettő vagy három túljutott a kikötő kapuján és ott merült el, nagyobb egységek elől alaposan elzárták így az utat. A feladatot teljesítették: az orosz flotta Port-Arthur foglya lett!

Nyomban ezután megkezdődött a japániak partraszállása. Olyan villámgyorsan történt minden és olyan váratlanul, hogy a világ elámult. Az amerikai ujságírók megrohanták Fukasziama japáni vezérkari főnököt, hogy legalább valamennyire derítsen fényt erre a rejtélyre, de a japáni tábornok csak mosolygott: - Csapataink a levegőből hullottak alá, ennél többet magam sem tudok.

Nogi tábornok Kincsuban ezer, Fucsauban tízezer és Picevóban hétezer embert tett partra és ezzel megkezdődött Port-Arthur körülzárása a szárazföld felől. Ekkor jelentette Dancsenkó orosz haditudósító: - Az ellenség feltűnt a szemhatáron. A kikötőben éjjel-nappal dolgoznak. Az orosz katonák viszonya a bennszülöttekhez jó, mindent készpénzzel fizetünk.

Talán ugyanaz nap este kínai kém jelentkezett a japáni előőrs parancsnokánál: - A kínaiakat éheztetik Port-Arthurban, számíthattok rájuk. A városban mindössze tízezer katona és hétezer tengerész tartózkodik. Az erődök tömve vannak, de ott sem lehet több negyvenezer embernél. Az élelem az oroszoknál is szűkös. Nyolcezer szarvasmarhájuk van csak.

Néhány nap múlva megkezdődött a harc Kincsuért, amely csak tizenkét mérföldnyire volt Port-Arthurtól. Négy hadihajó a tenger felől támogatta a szárazföldi hadműveleteket. A támadás hajnali fél háromkor indult el. Az oroszok ötven különböző kaliberű ágyút és két század gyorstüzelő tábori tüzérséget állítottak szembe a japániakkal. Ezeknek csak tábori ágyúik voltak, de déli tizenkét órakor mégis elhallgattatták az orosz ütegeket. A rejtély csak később oldódott meg: az oroszok kimustrált, a kínai háborúból visszamaradt Krupp-ágyúkból tüzeltek, minden ágyú mellett más és más kiképzésű legénység állt. Ilyen ütegekkel persze, hogy nem lehetett az ellenségnek ártani.

Az oroszok kiürítették az előállásokat, mire a japániak rohamra indultak. Négy hullámot véresen visszavertek az oroszok, de a trombiták egyre csak támadásra szóltak, hangjuk nyomán újabb és újabb csapatok ugrottak elő a hevenyészett árkokból. A gyalogosok balkarjukban tízkilós homokzsákokat cipelve rohantak előre, azután ahol a támadás megtorpant, földre dobták magukat, két-három homokzsákból torlaszt rögtönöztek és amögül tüzelve támogatták az újabb és újabb rohamhullámokat.

Ujszerű volt ez, amely megzavarta az oroszokat, mégis hosszú ideig tartották magukat. Tizenhat órája folyt már a véres harc, amikor az utolsó japáni rajok is előredolgozták magukat. Megritkulva, tépetten, véresen, de konokul megtapadtak a japáni vonalak. 400-500 méternyire az orosz állásoktól. A megtett néhány kilométert tizenkétezer japáni hullája borította.

Hirtelen dördülések rázták meg a levegőt: az oroszok kezdték az előre elhelyezett aknákat felrobbantani. Egyik japáni szakasz a másik után repült a levegőbe, végre a japániak szerencsés véletlen folytán a Naoszahegy keleti alján megtalálták az aknasor gyujtóvezetékét átvágták a kábelt s ezzel megszűntették, a további robbanásokat. Május 28-án, irtózatos harc után a japániaké lett Kincsu.

A harcban elesett Hajasi, a legendás hírű flottakapitány; elesett Nogi tábornok másodszülött fia. Nogi hazatáviratozott: - A gyászszertartást halásszátok el, amíg elsőszülött fiam és én is elesünk. Kincsu birtokában a japániak olyan közel jutottak a port-arthuri erődökhöz, hogy messzehordó hajóágyúikkal lőni tudták azokat. Eközben arra is ráértek, hogy 1363 oroszt eltemessenek és sírjaikat virággal díszítsék.

Az oroszok már régebben robbantásokkal szabaddá tették a kikötő kijáratát, egyszer ki is futottak, de Togo admirális szétverte a flottát. A japániak ezalatt erődről-erődre haladva közelebb dolgozták magukat Port-Arthurhoz. Az oroszok felrobbantották Dalnit, ahol hajójavító dokkok, erőműtelepek és katonai raktárak voltak. Port-Arthur villanyvilágítását is Dalni szolgáltatta. Június 9-én rettenetes erejű bombázás indult meg a tenger és a szárazföld felől. Az összes erődök megrongálódtak. Az oroszok mindenáron tartották állásaikat, mert tudták, hogy egy hetvenezer főnyi felmentő hadsereg közeledik.

Ősz lett, a japáni katonák fázni kezdtek a lövészárkokban, mire a hadvezetőség faszenet osztatott ki a csapatok között. A katonák gyékényeket tartottak a tűz fölé, hogy az oroszok ne lássák a fényt és úgy melegedtek. De ilyen körülmények között nem lehetett a végső rohammal tovább várni. A következő feladat a 203 méteres domb elfoglalása volt. A világsajtó hetekig írt a borzalmasan véres harcról, amely november utolsó napjaiban indult meg.

November 28-án irtózatos erejű bombázás zúdult az állásokra, de csak rövid ideig tartott. Nogi tábornok korábban rendelte el a rohamot Szungsuan, Elungsan és Csikvanszan-erődök ellen, mielőtt az ütegek megpuhították volna az orosz állásokat. A 203 méteres domb körül egy óra alatt négyezer japáni esett el. Mindegy! A dombot el kell foglalni, mert akié a domb, azé a kikötő. A flotta búvóhelye mindössze hat mérföldnyire, maga a város csak három mérföldnyire van a dombtól. Előre!

Hullámot hullám követett ismét. A támadásban résztvettek az úgynevezett szamura-századok. Ezek kétkézre fogott, kétélű ősi karddal támadtak és a japáni gyalogos előtt lekaszáltak minden élőt. Luigi Barzini, a világhírű olasz haditudósító ott volt az ostromnál. „Egy lőszeroszlopnál tartózkodtam - írta lapjának, amikor hirtelenül egetverő ordítást hallottam. Do masita? Mi történt? - kérdeztem a japáni tüzérektől. - A banzáj - mondták mosolyogva. - A gyalogosroham.”

Az irtózatos üvöltés egyre tartott. Nemcsak a rohamozó katonák, hanem a fűben rejtőző tartalék, a távolabb álló tüzérség, a sebesültek, mind, mind ordítanak. A rohamozó gyalogosokat egy egész hadsereg lelke, szelleme buzdítja. December elsején Nogi jobbszárnya óriási áldozatok árán feljutott a 203 méteres dombra és megkezdődött a tragédia utolsó felvonása. A japániak nehéz tüzérséget vittek fel a magaslatra és elpusztították a kikötőben horgonyzó hajókat.

Ebből az uralkodó helyzetből tűz alatt tartották a még védekező erődöket is. A körülzárt várban aggasztóan fogyott az élelem, az erődök is elhullottak a folytonos bombazáporban. December 29-én elesett Erlungsan erődje, a védők közölt tífusz kezdett pusztítani, így Stössel tábornok kitűzte a fehér lobogót és átadta Port-Arthurt a győztes japániaknak, akik harminchét évvel ezelőtt, január 13-án vonultak be a rommá lőtt erősségbe.