|
„A magyar művészetért.”
A Horthy Miklósné főméltóságú asszony védnöksége alatt álló művészetsegítési akció idei kiállítását a városligeti Műcsarnok helyiségeiben rendezte. Sajnos olyan évszakban, amely látogatottság szempontjából egyáltalában nem kedvező. A magánosok vásárlási kedve tekintetében sem valami előnyös, a nyár kezdetén másféle tervek foglalkoztatják a jobbmódu embereket. Tudjuk jól, hogy az időpont e megállapítása nem csupán az akció vezetőségétől függ, mely szívesebben választott volna alkalmasabbat. Jövőre vonatkozóan a Műcsarnok vezetőségének kellene jobban alkalmazkodnia a megfelelő idő kikeresésében, hiszen állandó kiállítóinak legjava ennek az akciónak keretein belül szintén támogatáshoz és nyilvánossághoz jut. Az első benyomások kedvezőek ezen a kiállításon. Általában – egy-két kivételtől eltekintve - hiányoznak azok a dilettáns, vagy tisztára csak iparszerű próbálkozások, amelyek máskor nagy számmal lepik el a Műcsarnok falait. Amit ez a kiállítás nyújt, nem éppen valami különös, de türhető seregszemléje a mai magyar művészetnek. Meglehetősen hiányzik belőle, a fiatalság és majdnem teljesen hiányoznak a merészebb és újító törekvések is, de végre mégis olyan összefoglaló tárlat, amelyet szégyenkezés nélkül lehet bemutatni az itt megforduló idegeneknek is. Nem volna sok értelme annak, hogy úgy írjunk róla, mint egy tisztára csak művészi célokat szolgáló bemutatkozásról, hiszen a kiállítás elsősorban segítő célokat szolgál, enyhíteni kíván művészetünknek mai szorongatott állapotán. Az akció magánosok és gazdag vállalkozások adományából jókora összegeket gyüjt össze és az arra leginkább érdemes, egyben leginkább rászoruló művészeinktől vásárol műveket, egyúttal pedig vásárlásra buzdítja a látogatókat is, akik itt egy szigorúbban megrostált anyagot találnak, mint a Képzőművészeti Társulatnak kiállításain és valóságos oázisra bukkannak a magyar vidéket még mindig ellepő lelkiismeretlen képkufárok kínálta sejtelmes holmival, vagy még rosszabb esetben hamisítványokkal szemben. Az eddig felvásárolt művek vételára közel jár a kétszázezer pengőhöz, ami bizonyára hatalmas segítséget jelent művészeinknek. Hiszen ne felejtsük el, hogy milyen válságos időket élnek. Általában is, de különösen művészeti vonatkozások tekintetében. Míg a könyvvásár napról-napra fokozódik, hiszen úgyszólván minden valamire való könyv erős fogyasztásra számíthat és sajnos, a közönséges és az irodalom álruhájába öltözött ponyva is nagy mennyiségekben kel el, akárcsak az első világháború idején, - a képzőművészetnek helyzete mostohább, termékcinek ára sokkal magasabb, tehát nehezebben szerezhetők meg, magasabb kultúrfok kell az utánuk való vágyakozáshoz. A lelkek mai izgatottságához inkább is illik a könyv, vagy a zene, nagyobb tömegeknek áll rendelkezésére; olcsóbb, folytatólagosan köti le és vigasztalja élvezőit.
A mai művészetnek gazdasági szempontból különben is igen erős versenytársa támadt a régebbiben. A műkereskedőknél, az Almásy-Teleki és a postatakarékpénztári aukciókon a művészettörténetileg igazolt és anyagi érték szempontjából is bevált régi mesterek művei értékmentés céljából magas árakon kelnek el, olyan árakon, amelyek a normális időkben kialakuló árnál bizony jóval magasabbak.
Valóságos hajsza folyik Munkácsy-festmények, vázlatok, Paál László-, Székely Bertalan festmények után. E hajsza kielégíthetetlenségében kezd e színvonalnál jóval mélyebbre nyúlni. A magyar beidermerier, vagy romantika sokkal kisebb jelentőségű és évtizedeken át elhanyagolt mesterinek nem túlságosán jelentős művei szinte fantasztikusnak mondható árakon kelnek el. És ez természetes is. Hiszen a mai művészet jó kiválasztásához elsőrangú művészeti érzék és biztos ítélet kell, ezzel pedig csak igen kevesen rendelkeznek.
Rontja a mai művészet árait a postatakarékpénztári aukciók túlontúl gazdag kínálata is. Számos igen jelentős és még több kisebb jelentőségű mesterünknek műveit - legtöbbnyire persze a gyöngébb minőségűeket - ezeken az aukciókon a vevő jóval olcsóbban először lépnek a nyilvánosság elé. Ez a folyamat az első világháború után kezdődött, amikor a társadalom némely osztálya erősen elszegényedett és garmadával dobta az árverési piacra műtárgyait. Folytatódott azzal, hogy művészeink el nem-adott műveiket néha nagy tételekben maguk bocsátották áruba, megtetézte a forgalmat néhány műkereskedő bukása, akik kénytelenek voltak üzletük tárgyait egyszerre kiárusítani. Ezek a tünetek erősen megingatták a mai művészet termékéivel szemben a közönség bizalmát. De ez a mai közönség is egészen más, mint az Megváltozott az állam szerepe is. A mai válságos helyzetben, amikor honvédelmi és társadalomalakító feladatát szinte gigantikus arányokban fokozódtak, a művészet támogatására nem gondolhat abban a mértékben, mint valamikor. A magánosokból összeálló vásárlóközönség is más.
Felnőtt ugyan egy a művészethez közelebbálló, megértőbb, bár számban sajnos nem valami kiterjedt fiatalság, de ez élete kezdetén áll és még nem tartozik a tehetősek ama táborához, amely szemrebbenés nélkül fizethet ki egy-egy tárgyért százakat sőt néha súlyos ezreket is. Egyszóval kevés a pénz és ha van, mint előbb elmondottuk, más csatornákon át folyik az értékbiztosítás felé. Az egykori merész modern-művészet-pártolók legtöbbje pedig mozogni étai maga alatt a talajt és ma az irányzat különben is a nagy vagyonok nivellálására törekszik, feleslegen nem igen mutatkoznak. Már pe-dig a mai művészet mindig az utolsó feleslegekből élt. Ezért van igen nagy jelentősége a Horthy Miklósné akciónak. Megkeresi ott a feleslegeket, ahol azok még valamennyire megtalálhatók, nagy intézetek és vállalatok anyagi eszközeiből és néha még annál a néhány magánosnál is, akik érzik, hogy áldozatkészségük kötelesség. Majdnem 400 művésztől 616 műtárgyat tartalmaz a kiállítás. Ez ma első pillanatra is kissé soknak látszik. Beható szemlélet után még többnek, fölöslegesen soknak.
A művészet támogatásiban nem szabad túlságosan mélyre nyúlni. Sem anyagi támogatással, sem nyilvánossághoz juttatással nem volna szabad bizonyos mértékben alul szállni. Nem szabad féltehetségek tenyésztését karitatív szempontból elősegíteni, nem szabad a közízlés fejlesztésében kevéssé szigorú mértéket alkalmazni. Akármilyen haladást is jelent ez a tárlat az átlagos tömegkiállításokkal szemben, egy kissé szigorúbban még, sőt talán nem is kissé, hanem jóval erősebben kellene az elkülönítést megvalósítani, akkor az akció még inkább megfelelne nemes céljának.
Őszintén meg kell mondanunk azt is, hogy a rendezés sem volt teljesen megfelelő. Igaz, törekedett arra, hogy szemet gyönyörködtető legyen, de heterogén irányú és igen különböző értékű művek keverésével, a gyöngébb holminak meg nem érdemelt helyre juttatásával nem egy tévedésbe esett. Tudjuk, hogy az emberi érdekek és körülöttük csoportosuló befolyások szövevényében nehéz a helyes útat megtalálni. Ez bizonyos mértékben mentségül szolgálhat; de a jövőben éppen az akció elevensége és életképessége kívánna e téren nagyobb határozottságot és a magánérdektől való következetés elkülönülést. |