Levél Erdélyből

Az okos és figyelmes véletlen úgy rendezte, hogy az éjszaka óráiban együtt lehettem az írókkal. Majdnem kimerítő számban ott voltak, akik az estélyen szerepeltek. Mintha az ördög kerített volna össze minket, hogy talán dicsérjük, ami a rendezésben és a műsorban rossz volt; és szidjuk, ami jó. De mielőtt az ördög szívünket meggyőzhette volna és használhatta volna a szánkat, az együttlét oly tisztává és bizalmassá vált, hogy akiket az ördög kerített egybe, azokat már néhány óráig az angyal tartotta össze. Békés angyal volt ez, de nem fegyvertelen. Lelkünk színházában ő húzta félre a függöny, hogy lássuk tisztán a színt, amelyre gondolataink és érzéscink éppen fellépni készültek. A nemzet otthona volt ez a szín, életünk és örök álmunk hajléka, melynek berendezése bizony nem volt mindenben megnyugtató s amelyben a képek voltak érdemük szerint aggatva.

E felejthetetlen együttlét alatt kevesebbet beszéltem, mint amennyit szerettem volna; de talán többet megéreztem, semhogy hallgathatnék róla. Bajtársak és szövetségesek voltunk valahányan, akár egy műnek változatos szereplői, akiket azonban végzetesen együtt tart forma és tartalom. Ilyenkor csak villanások a szavak: nem a lényeget fejezik ki, hanem a beszélgetést villanó fényekkel szórják tele, amelyeken keresztül a lélek egy-egy pillanatra a lényeg felé tekinthet. Mi lehetett volna és mi lehet más a lényeg, mint a magyarság sorsa! Amit ebből a sorsból egy-egy villanás alatt a jövőben nyílni láttunk, az bizakodással töltött el és felelősségre intett. Hagyomány, történelmi erő és nemzeti szellem: mindez szebb jövőt és nagy szerepet ígér a nemzetnek. De kard és toll, ez a kettő végzetes hibát e sorsfordulón nem követhet el!
A toll számára mi hát a helyes út, mely egyben parancs is?

Ez volt a nagy kérdés, melyet, keresett a szó, az aggodalom és az idegszál. Mennyit takarhat el a tollból a nemzeti fegyelem, hogy az író ne legyen hűtlen? Ezt politika vagy külső erő nem szabhatja meg; s ha megszabná mégis, akkor elrothad a toll letakart része. Igazi író magában hordozza a szellemet és a hazát: csak ez a kettő parancsolhat, a belső szentélyből.
Azoknak kell tehát egy táborba gyülniök, akik a szellemet és hazát magukban hordozzák.
Készüljünk erre és gondolkozzunk rajta.


Mintha nem a nyilvánosságnak, hanem magamnak írnám: olyan vigyázattal és helyesen szeretném összefoglalni mindazt, amit a megelőzőkhöz hozzáfűzni szeretnék.
Írásom első szakaszában azt mondtam, hogy az idéni könyvnapok országos intelme szerint a magyar irodalomban a vidék előre tört. A vidék most nem jelző, ebben a használatban; nem az a szerencsétlen fogalom, melyet a főváros, helyzeti és formai előnyében, már oly nagyon megszokott; nem is a központosító politika hallgatag gyarmata. Hanem táj, mely szellemében és öntudatában fölkelt, hogy a többi tájakkal együtt országot alkosson. Nemcsak színt, beszédet, és vasárnapi embereket hoztak ezek a tájak a mai magyar irodalomba, mint a népiesség lakodalmi világában, hanem hozták a jóvátételre szóló figyelmeztetést és a nemzetépítés új követelményeit.

Az elgondolás és a rendezés, amely az említett irodalmi estély dolgában is megmutatkozott, engem ujból figyelmeztetett arra. hogy a sok „hivatal” szellemről és irodalomról miképpen vélekedik. Ez a vélekedés nem egyezik azoknak a véleményével, akik a mai magyar irodalmat tartalomban és színvonalban jelentik. Szokták emlegetni, mint állítólag örök jelenséget, hogy akik az eszményt hordozzák azok megértés nélkül messze elől járnak; s hogy akik gyakorlatba ültetik a szellemet, azok szabályszerűen óvakodnak mindentől, ami forró.

Ez inkább, bölcsnek tűnik, mint igaznak. S ha a mai magyar irodalommal, hozzuk kapcsolatba, akkor még bölcsnek sem tűnik, hanem az író részéről ábrándos vigasztalódásnak hangzik, a hivatal részéről pedig szellemi kényelmet sejtet. A magyar irodalom ma nem ízzik forradalmi tűzben, hanem tárgyilagosan és fegyelmezetten a szellemi nemzetet építi. Akik csinálják, nem lobognak olyan messze elől, hogy a hivatalokból ne tehetne őket megérteni. Egy olyan magyar világot hordtak ezek az írók betűkből össze, amely az időben és a lelkekben már él. Újnak csak azért tűnik ez a világ, mert a társadalomban még nem vált szervezetté s így a nemzet megújult képe nem nőhetett föléje.

Nem az írók járnak messze elől, hanem a nemzetnek egy kicsiny rétege, különböző hivatali szobákban, megszokott jogokban és címekben ülve: az maradt el messzire hátul. Igaz, hogy „rendszert” jelentmég ez a kicsiny réteg, de a nemzet szellemében és a társadalom testében ellene a döntés már megtörtént.

A magyar irodalomnak, mely a szellemet és a hazát csakugyan magában hordozza, nem lehet dolga az, hogy az időben és lélekben elmaradott réteget megértse és támogassa. A nemzeti fegyelem, a magyarság és Európa mai harcéban, befelé türelmet és építő munkát kíván mindenkitől, kifelé pedig öntudatos egységet és a magyar hivatás hősiességét. A szellemnek, mely az új magyar irodalmat megteremtette, ezenfelül még őrködnie is kell a kép fölött, melyet nemzetről és társadalomról magának festett. Ez a kép az évezredes szolgálat után végre a jutalomban is a magyar népet állítja a nemzet középpontjába. Eszmében és gyakorlatban ugyanaz tehát a parancs: hűség a néphez.
TAMÁSI ÁRON