Üdvözlégy Szabadság

Erdélyi fiatal költők versantológiája.
Szentgericzei Jakab Jenő kiadása, Kolozsvár

Az erdélyi lírának, úgy látszik, nemes hagyománya marad, hogy a jelenbelit, az időszerűt szép összhangba igazítja az örök-emberivel. Erről vall ez az új antológia is, amely az idei erdélyi könyvnapra jelent meg, s a nagy erdélyi fölszabadulás óta először állítja elénk együttesben a fiatalabb évjáratú erdélyi költőnemzedéket. Egység-jellege, egyeztető-hajlama van ennek az új hajtásnak is. Eddig a keserves rabsors tiltotta az erdélyi költőknek a széthúzás fényűzését, - ezután talán a szabadság közös öröme, a hagyomány és a felelősség.

Ebben a kötetben mintha nem is tudnának nemzedékellentétről, meg a népi és a polgári, a keleti és a nyugati harcáról, amely oly ádázul dúl az ország egyéb részeiben. Úgy látszik, fontosabb problémák vannak, mint a széthasonlás. Szabédit csak „itthon” élezzük ki vad népivé, Jékelyt meg vad polgárivá. Itt szépen megférnek egymás mellett. A nemzedékprobléma se gyötri őket; a kötet legidősebb költője 36, a legfiatalabb 23 éves.

Most antológiával lépnek elő, szinte a fölszabadulás örömére, bizonyára jelképnek is szánva együttes kiállásukat. A kötet valóban keresztmetszet arról, hogyan érez és gondolkodik ma a fiatal erdélyi költő, s így jogosultabb, értelmesebb, mint más gyűjtemények az antológiák mai nagy divatában. Az antológiának csak úgy van értelme, ha valamivel többet is mond az egyes verseknél. Ez a kötet nemcsak néhány jellemző erdélyi vallomással mond többet, hanem néhány új névvel is.

A „régiek”, az ideát is ismertek: Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László. Jó ezeket a régről ismert költőket már úgyszólván teljes fegyverzetben látni. Jékely a legrutinosabb, a legtöbbet és legváltozatosabban tudó, s a legbonyolultabb stílusú, itt-ott már kissé modoros is. („Megfoghatatlan tragikum lilája – foglalkoztatta akkor az eget”-írja egyhelyütt.) Mostani versei többnyire nem pillanatnyi ihletből fakadnak, hanem építettek és mívesek. Érdes, zsoltáros ritmusokban a gondolat uralkodik, s régies nyelv szépségei görögnek.

Élmény, helyi ihlet, képzeletcsapongás, gondolat és hangulat szakad bennük egyszerre. Meg az emlékezés. Jékely eddig is szinte zsúfolt gyermekkori emlékezésre talál most vissza ősi talajára: a visszatérés élményét ő örökíti meg a legtágabb öleléssel és a legnagyobb fölkészültséggel. Szabédit nem gyógyította meg a nagy felszabadulás: „nem huszonkét év, hanem az élete jobbik fele” veszett bele a keserű multba. Egyébként itt is a régi önérzetes, magabiztos, követelő és konok, s ugyanakkor van benne valami kesernyés önirónia, világot megvető fanyarság.

Ő a leghatározottabb egyéniség a csoportban, kifejezésmódja is sajátosan egyéni. Népi erő és ihlet feszíti nemcsak nyelvét, hanem egyik-másik versének témáját, hangulatát, ráolvasó misztikumát is. A hazaiak közül Erdélyihez áll legközelebb, de annál bonyolultabb lélek, „nehezebb” ember. Kiss Jenő keveset fejlődött első kötete óta. Még most is a színek és ritmusok Dsida-i káprázata játszik vele (a fiatalon elhúnyt „angyali költő” igézete általában ott lebeg az egész nemzedék fölött) most is szimbólumokban – olykor nehezen érthető szimbólumokban beszél, stílusa se mindig egyéni.

Legizmosabb mondanivalói elmúlásról szólnak, meg az őszről, legszebb verse a „Vakond-vár fölött”. Ő az egyetlen a kötetben, akiből feltör a szociális keserv szava.
Az új nevek közül Hegyi Endre és Horváth István jóleső meglepetés. Hegyi verseiben komoly, borúra hajló egyéniség ringatózik a ritmus hullámain. A kor fájdalmát és az ember gyarlóságát borongva veszi tudomásul, a „szeplőtlen derű” ritka élménye. Ilyen testalkattal szinte természetes, hogy a felszabaduláson érzett öröme sem ürömtelen. A szenvedő erdélyi hőskor legalább lelket vert a sorstestvérek közé, most a közöny és érdekhajsza közepette „nem kell a szó, a lélek, az írás.”

Mégis hisz az örök szépben, „mi annyi erőt visz – lelkünkbe s amelyet el nem tiporhat – semmi a földön”. Erdélyisége a beolvadásainak, fölvetésében is jelentkezik. Horváth István, aki az életrajzi jegyzet szerint földműves, világos, szép erdélyi magyarság, józan, tempós költőiségét népi képekbe, ősi fordulatokba és a népköltészet ritmusaiba öltözteti. Már csak a helyenkénti szónokisságától kell megtisztulnia, noha igehirdetése is rokonszenves paraszti bölcseséget tükröz. Rímei, ritmusa legtöbbször kifogástalanok, képei üdék.

A kötet többi költői közül Derzsi Sándorban még több a fiatalos akarás és lendület, mint az igazi ihlet és a mesterségbeli tudás. Lázadásra és bölcselkedésre hajló lélek. Vannak kitűnő versei is (Nyitott szemmel), de a legjobb verset is tönkreveri olykor egy-egy botladozó sorral, elrontott szakkal. Két sora mégis az egész nemzedék jelszava lehetne: „Adtak pajzsot - összetörve, - Adtak várat – rombadőlve….”

Horváth Imre; a kötet mindenben szimbólumot látó miniatüristája. Apró versei nem impresszionista pillanatfelvételek, „japános dalok”, hanem többnyire szimbólumok: egy-egy szinte epigrammai ötlet vagy tömör-mély gondolat, mely más költőnél tágabb formában kívánkoznék. Költői eredetisége azonban éppen képeiben, ötleteiben rajzolódik ki.

Varró Dezső verseiben a mondanivaló mélysége inkább csak sejlik a még gyakorlatlan kifejezés mögött. Ő áldoz legtöbbet a régi „nagy” témáknak: szerelemnek és hálának, de kissé avultan futurista ízű képekkel és módszerekkel tüzdeli meg a vers szövetét. „Kis nászágy fülkarimád, - két légynek – kényelmes vánkosa lenne”: ez egyik képe. Egyéniség ő is, de egyébként tág lélekzetű, nagytávlatú verséiben kissé válogatóbban kellene dolgoznia.
Mit mond gazdájáról néhány vers?

- Csak egy-egy színfoltot a képben, egy-egy hangszert a zenekarban. Ez az antológia hibája és értéke is. Ebben kevés a feltűnően kiemelkedő vers; de az együttessel, együttvéve, nem vall szégyent a felszabadult Erdély, s e konvencióktól kényesen menekülő versekben az új erdélyi líra folytonosságáról van szép híradás. Ezek a fiatal költők máris megbizonyították, hogy a régi fájdalmas „nagy” téma kidőlése után is van és fesz mondanivalójuk.
Makay Gusztáv