Igy dolgozik a légvédelem

A Csatorna partján felállított légvédelmi figyelőőrsnek éppen szolgálatot teljesítő figyelője erősen kémleli távcsövével a látóhatárt, amelynek szürke ködfüggönye mögött alig néhány kilométerre emelkednek ki a hullámokból Anglia sziklás partjai. Az őszi hajnal vékony, néhol szakadt, alacsony felhőtakaróval borítja el a kék eget, amely a távoli horizonton szinte minden átmenet nélkül olvad egybe a szürkeséggel. Napok óta kissé nyugodtabb volt a figyelőőrs munkája.

A szomszéd figyelőőrsöknél is hasonló a helyzet, ezeket tőlük néhány kilométerre helyezték el. A Csatorna partján az egymáshoz közel elhelyezett figyelőőrsöket távbeszélőhuzalok kötik össze és így mint valami élő kerítés húzódik a figyelőőrsök láncolata végig az északkeleti francia partvidéken. A figyelőőrs munkája nem könnyű, feladata nem a legegyszerűbb: az ellenséges gépek megfigyelése és jelentése. Amióta a repülőgép a harci eszközök között elithelyet foglal el, a légvédelem jelentősége óriási méreteket öltött.

Hónapok óta lakik a figyelőőrs 12 főnyi legénysége a parti kis halászházban; a szomszéd halászokkal is csak ritkán érintkezik, a távbeszélővezeték az egyetlen összekötő kapocs, amely a külvilággal és honfitársaikkal a távoli francia földön közelebb hozza őket egymáshoz. Háromnaponkint jelenik meg a postaautó és az élelmet szállító tehergépkocsi, azután három napig ismét magukra maradnak.

A figyelő-őrsparancsnok megérzése nem volt hibás, mert röviddel pirkadás után a felhőfoszlányok fölött itt-ott apró fekete pontok jelentek meg az égen. Csak az igazán gyakorlott szem veheti észre, hogy ezek a távoli mákszemek repülőgépek. A szolgálatban álló őr mégegyszer alaposan, nyugodtan szemügyre veszi távcsövével a kis pontokat, azután csenget a parancsnoknak, aki futva közeledik távcsövével a figyelőálláshoz. A gyors gépek most már minden kétséget kizáróan felismerhetők, mert az apró fekete pontok rohamosan nőnek, testet öltenek és már a szárnyak is kezdenek láthatókká lenni.

Valami egyforma, egyhangú zúgás hallatszik, amely néha-néha még elhalkul, amint a közeledő gépek motorjainak lármája egybeolvad. A parancsnok felveszi a távbeszélő-készülék kagylóját és szokott, nyugodt hangján, a körzet központi ügyeletesének jelenti: körülbelül 30 Wellington es ugyanannyi Spitfire közeledik, magasság 3000 méter, irány X. E rövid, szűkszavú jelentést csak a szakember érti meg. Éppen akkor teszi le a figyelőőrs parancsnoka a telefont, amikor a gépek erős súgással elhúznak a jól elrejtett figyelőőrs fölött: elől a bombázók, hátul valamivel magasabban - a vadászok.

A központban megindul a sürgés-forgás: a többi befutó jelentés alapján a térképre bevázolják a repülőgépek haladási irányát. A támadókat jelző nyíl a térképen éppen az egyik közelben lévő légvédelmi üteg helyét metszi, és utána még jóegynéhányat közelről súrol. A központ egy pillanat alatt kapcsolja ezeket az érintett légvédelmi ütegeket, mert minden másodpercért kár. Hat és fél perc van addig, amíg a gépek az első légvédelmi üteg körzetébe kerülnek, az alatt az idő alatt az ütegnek készen kell állania az ellentámadásra, ez az idő nagyon is elegendő.

A központi parancsnokot és az ütegparancsnokot távbeszélő köti össze: „3000 méter magasan 30 Wellington és 30 Spitfire közeledik – elhárítás!” A négyszögalakban felállított négy löveg csöve szabályszerűen, egyöntetűen mered a magasba, a lövegek mellett csupán két őr és egy felügyelő, a többiek még alszanak a néhány méterre lévő házban. Csupán a telefonügyeletes van ébren, aki éppen most hívja az ütegparancsnokot. A riadócsengő kellemetlen hangja szempillantás alatt életet varázsol az alvó ütegbe; 15 másodperc mulva már mindenki a helyén van, a lövegekről lerepül a védőburok.

A figyelőhelyen a hatalmas távcső mellett többen állanak és a távmérő – az üteg szeme – már beállott a repülőgépek várható irányába. A prizmás-távmérő lencséjében megjelennek az apró pontok és a távmérőkezelő máris mondja be az adatokat: „távolság X méter”. Most működésbe lép az üteg agya, a lőelemképző. A háromlábú állványon álló, nagyobb utazókosárhoz hasonló alkotmány körül legalább hatan állnak: mindegyiküknek kezébe jut egy vagy két kerék, fogantyú, amelyet kezel.

A lőelemképző rettenetesen bonyolult szerszám, tömegnyi alkatrésszel, de nagy munkát is végez. Szinte hihetetlenül hangzik, hogy megméri a repülőgépek sebességét, magasságát, haladási irányát és ezekből számítja ki az úgynevezett lőelemeket. A lőelemek: az „oldal” és az „emelkedés” – így szokták őket katonai nyelven nevezni, amelyek tulajdonképpen a lövegek beirányzására szolgáló adatok. Az „oldal”, amelyet fokokban adnak meg, megmutatja, hogy a lövegcsövet oldalirányban mennyire kell elforgatni, hogy a célra mutasson; az „emelkedés” pedig azt mondja meg, hogy a lövegek csövét mennyire kell felemelni vagy lesüllyeszteni, hogy a lövedék éppen a célt találja el.

Tehát a lőelemképző maga végzi el az irányzékállítást, sőt annyira pontos és finom műszer, hogy még a szél, a különböző légsűrűség és a légnyomás által adódó eltéréseket és különbségeket is beleszámítja a „lőelemekbe”. A lőelemképző ezeket az adatokat elektromos távjelző-készülék segítségével a lövegeken jelzi. A lövegeketn két kezelő ül: az egyik a csövet csak oldalirányban mozgatja egy kézikerék segítségével, a másik a csövet le és fel tudja – ugyancsak kerék segítségével – mozdítani. Az irányzók a lövegen leolvassák azokat az adatokat, amelyeket a lőelemképző szolgáltat és a kerekekkel a lövegeken beállítják ezeknek megfelelően a csövet.

A légvédelmi ágyúk gránátjai időzíthetők, tehát nem akkor robbannak, amikor a gépbe beleütköznek, hanem egy időzítő szerkezet segítségével úgy lehet őket beállítani, hogy az ellenséges gépek közelében robbanjanak. A lövegszemélyzet gyorsan kézről-kézre adja a rézhüvelyes acélszivarokat, amelyeket előbb még az időzítőgépbe tesznek bele. A lőelemképző még azt is megmondja, hogy a gránátoknak hány másodperc mulva kell a levegőben robbanniok, hogy repeszdarabjaikkal a gépet eltalálják, vagy megsértsék. Az időzítő gépet is a lőelemképző irányítja és önműködően állítja be a gránátok óraműves gyújtószerkezetét.

A hosszadalmasnak látszó művelet azonban a valóságban csak egy-két percnyi munka, úgyhogy az üteg már régen tűzkész, amikor a gépek még alig látszanak. Az első gránátokat akkor töltik a lövegekbe, amikor a gépek teste láthatóvá lesz, majd egyre közelebb jönnek, és elhangzik a „tűz” vezényszó. A négy löveg egyszerre köpi ki gyilkos lövedékét, amelyek hosszú fénycsóvát húznak maguk után és futnak rá az ellenséges gépekre. A fénylő röppálya végén fehér felhő jelenik meg: egyik-másik gép nem is tudja a robbanás által keltett felhőket kikerülni.

Nincs sok idő: pillanatok alatt túlhaladnak a gépek, de az üteg gyors személyzete jó néhány lövést lead. A lövegek elhallgatnak és a mögöttük lévő ütegek hangja bömböl, amint támadják a gépeket. De azoknak már néggyel kevesebb jut, mert három füstölgő roncshalmaz jelzi a három lelőtt gépet; a negyedik a tarlón kényszerleszállva várja a sorsát. Lövegápolás, műszerellenőrzés után ismét csendben mered a négy cső az égnek: mint annyiszor, most is megtették kötelességüket.