A keresztelőkúttól a sírkőig, az emlékszobortól az íróasztali készletig és a templomi oszloptól a konyha padozatáig mindenüvé elkíséri az embert a Föld őskorának egyik legrégibb tanúja: a márványkő. A geologus-szakember persze csak azt a követ nevezi márványnak, amelynek szénsavas mész az alapanyaga; a kőfaragó viszont sok-százféle márványt ismer és különböztet meg, rendszerint a színe és mintázata szerint.

Talán a legbecsesebb a naxoszi márvány, az úgynevezett szobormárvány, amelyet Carrarában is fejtenek. De versenyzik vele a pároszi márvány is, amelyet „lámpakőnek” hívtak a görögök, mert földalatti bányákban fejtették, lámpafény mellett; ez olyan finom strukturájú, hogy még 30 mm-es rétegekben is áttetsző fényt bocsát keresztül. Praxitelész ebből a márványból faragta híres Hermesz-szobrát, s ebből a márványból készültek az athéni Parthenon-templom faragványai is.

Carrarában magában több mint 100 bányából fejtik a márványt. Színes márványok Európaszerte mindenfelé akadnak. Híres volt például nálunk a téglavörös süttői márvány, amelyből főként a reneszánsz idején faragtak oszlopokat és sírköveket. Érdekes a Firenze közelében ásott, úgynevezett „rom-márvány” is, amelyet úgy fut keresztül-kasul az erezés, mintha csupa régi várrom rajzát mutatná.

Ismert telepe a szürke márványnak a Hessen-Nassauban fejtett „Nassau-márvány”. Itt a Lahn-folyó mentén, főként a Runkel-kastély aljában sok-sok kilométernyi hosszúságban vonulnak a föld alatt a márványerek, amelyekből évszázadok óta bányásszák a nemes követ.