Magyarok tündöklő csillaga

Van abban valami intelemszerű, hogy a legrégibb magyarnyelvű nyomtatvány, 1484-ből, éppen az első magyar szentkirályról, Istvánról szól, s hozzá fohászkodik a nemzet történetének zord napjaiban. István királyt nevezi ez a régi ének „magyarok tündöklő csillagának”, amely utat mutat a vészek éjtszakájában s biztonságban vezeti az évszázadokon keresztül az ő „Árva magyar népét”.

A magyar történettudósok kimutathatták, hogy voltaképpen semmiféle oklevélszerű vagy, személyes történelmi emlékünk Szent Istvánról nincs s hogy az ő egész alakja a szentlegendák aranyködébe burkolódzik. Ámde talán éppen ez a legendaszerűség, ez a szívekben élő történelem, ez adja meg első királyunk históriai nagyságának igazi hitelességét. Mert a történelemnek legnagyobb, sorsfordító személyiségeinél nem annyira az oknyomozó valódiság, mint inkább az a kép a döntő jelentőségű, amelyet kortársaik és az utókor lelkében magukról hátrahagytak.

S ennek a szentistváni hagyománynál soha nem volt talán annyira lényegbevágó, nemzetformáló szerepe, mint éppen a mi napjainkban, amikor a magyarság útja újra egyszer fordulóhoz jutott. A magyarság ma is, mint Szent István idejében, a Kelet és a Nyugat nagy válságát éli át, s ma is, mint az ő korában, döntenie kell, hová akar tartozni; a nyugati kereszténység nagy egyeteméhez, vagy pedig Ázsia nyughatatlan, örökké forrongó népkatlanába?

A magyarság előtt ma is, mint ezer évvel ezelőtt, ott meredezik az ország idegenajkú honpolgárainak problémája: a nyers hatalom, vagy a becsületes összetartás formájában oldja-e meg ezt a sorskérdést? A magyar nép ma is, mint az első szentkirály napjaiban, államiságának védelmére, határainak fegyveres biztosítására szorult, s most újra döntenie kell: hajlandó-e állami létét jó fegyvere segítségével egy újabb ezredévre biztosítani? És főként: minden egyes magyar előtt ott áll a szentistváni léleknek az a legnagyobb értéke, amely az élet - az egyéni élet - becsületességében, igaz voltában, a lélek megigazulásában kereste a legfőbb törvényt, a személyes magatartás értékmérőjét.

És mindezekre a kérdésekre ezer év távolságából is határozott és félreérthetetlen válasszal szolgál a „magyaroknak az a tündöklő csillaga”, akit a szenteknek kijáró tisztelettel, de a magyar vérközösség szeretetével esztendőről-esztendőre emlékezetébe idéz Szent István-ünnepén az egész magyar nép!